Monday, August 31, 2015

Blogger: Here's Why Miley's Boobs Are Not OK.

Before we head in, I want you to know that I don't mean to offend anyone - not even Miley Cyrus - I just want to talk about one very important issue that has been bothering me about her attitude --> because it is something that can influence a lot of others and that's a problem for me.


I am all about self expression, I started this blog for that very reason. But when I don't watch the VMAs, not because of the host, nor the nominees really, I just don't care for it, then I don't want to see every single post the next day be about someone's breasts. (Mostly because we have seen them so many times I just don't get how can they still be considered news?)

And here is why:

I don't care for Miley particularly, I have heard that she suffered very much during the beginning of her career as she felt that she couldn't be herself. We have facebook, we have twitter, tumblr, instagram, so on: if people want to be themselves of social forums, that's completely fine by me.

Here is where I draw the line: National television.

Remember when actresses and singers were crucified over wardrobe malfunction? (Do you know what that word means? Malfunction indicates that it is no one's fault! Yet they really truly were hanged for them...). And even if I am very happy that we live in an era where a malfunction of this sort doesn't generate bad publicity anymore and can be overlooked, I still don't believe that that privilege should be abused. 

Miley keeps asking people to respect her for who she is and tries to add "haters gonna hate" wherever she can. And that's fine, I do respect you, I respect you as an artist, a singer, an actress, a simple celebrity too, BUT I DON'T NEED TO SEE YOUR GODDAMN BOOBS EVERYWHERE. Because when you do that you are not respecting me. You are disregarding everyone's personal space and you are toying with the patience you ask others to give you.

I don't follow you on any social page especially because I don't care. And you're not the only one. I don't care for Kim Kardashian's f*cking body either. Do you think I enjoy people re-blogging and sharing her pictures? No. But I can unsubscribe from those pages too. And if I want to watch an award show about music I don't want the host to shove my face into their bosom every 10 minutes.

Asking others to be patient with you and treat you for the person you feel to be inside is indeed very hard. I am not questioning that nor am I pretending that she had an easy run. I am also acknowledging that her boobs being re-posted over and over again aren't necessarily her fault either, because as I said: social forums exist for us to do what we want and share what we want. If people want to share it, it's fine. But the same way as I know what I'm going to watch if I choose to watch porn, I want to be reassured that when I watch a show about music videos and awards, I won't be flashed every other scene by someone who hates bras. 

I just really don't.

PS: Direct message to Miley - it's sweet that you are sort of fighting against bras, but you don't share measurements with the rest of the world, so even if you don't feel the need, a lot of us do. And a lot of us feel especially that you too should wear them... you know, just in case there is a malfunction.

PS for the fans: If you wish to comment that "but you're still talking about it!", then you really don't get what I wanted to say in the first place.

Saturday, August 29, 2015

Éjszaka Ébren Londonban

Nagyon sok részét bejártam már Európának, de nem az egész világot sajnos, de messze még a vége az utazásaimnak! Végül úgy döntöttem, hogy megosztom a középiskolai kalandjaim. Már írtam az utazásaimről ez előtt is, mint München és Velence, de mivel ezek a naplóbejegyzések mindig szembe jönnek, ezért gondoltam felrakom őket nosztalgiából, a barátaimnak és, hogy felidézzem a régi szép időket!
I have traveled all around Europe, not the world unfortunately, but I do have a bucket list! I decided to share my adventures from high school. I have previously written about my adventures, from Münich and Venice, but seeing that I have had these journal entries around I wanted to put them up, for nostalgia, for my friends and to just remember the good times.
Ho giá visto un gran bel parte d'Europa, anche se non tutto il mondo! Ogni tanto rileggo il mio diario dei anni superiori e mi viene sempre una dolce nostalgia quando ripenso ai camposcuola passati all'estero. Siccome ho giá scritto sul blog su altri viaggi, come Monaco o Venezia, volevo condividere anche queste.

2010

Május 19: Reggel hatkor indult a gép, nagyon fincsi volt a kelés, hiszen két órával előbb kint kellett lenni a reptéren. Egy barátom, Lackó, pont előttem ért oda, majd mindenki más 4-után 10 perccel jött meg, volt, aki félkor. Fő a pontosság, nem igaz?
Egy osztálytársam most repült először, és állandóan cukkolták a többiek, hogy, hogyan fog leesni a gép. Ami egy részt nem vicces, másrészt meg én utálok repülni, nem félek tőle, de nem sikerült a fiúknak megnyugtatni az biztos!
Rendben kiértünk Luton-ba, bár én eléggé rosszul voltam az úton. Két barátom meg nyugodtan aludtak mellettem... Miután összeszedtük a poggyászokat, valamin 30 percig ügyetlenkedett a tanár úr, majd mire a tanárnő is odament elintéződött mindent egy perc alatt. Elképzelésem sincsen mi lehetett, de nem is számít már. Ezután vonatoztunk (Brighton), és valahányszor jött a másik sávban egy vonat, olyan hangja volt, mintha bevágtak volna egy ajtót, és a Lackó mindig ugrott egyet. Szegényt kinevettük, de annyira cuki volt. Az elsőnél még mindenki megijedt, valaki oda is szólt, hogy +Na most szartam be.
Bemásztunk -Paddington Station-, és bocsánat de, a tanár úr seggében megint volt egy rakéta, és mint a vihar előre. Sikerült egy három perces utat 10 perc alatt megtennünk. Eddig nem volt osztálykirándulás, amin ne tévedtünk volna el, szórakoztató csak pár év múlva már unalmas...
Indulás Greenwich-be... Na szerintetek rohant a tanár úr?! Ráadásul a metróknál, én maradtam hátul, hogy a többiek megtaláljanak minket. Persze itt se volt aztán semmi rossz, aminek örültem de, emiatt bármilyen kritikám lett volna az így elveszett az éterben sajnos. Greenwich-be egy olyan szerelvénnyel mentünk, aminek nem volt vezetője. Istenem, életemben nem röhögtem ennyit! A fiúk meglátták, gyorsan beültek előre, és két másodpercenként jöttek a szóviccek és a hülyéskedés. "Integetni kell a szemben lévőnek, otthon is úgy szokták." 100 km távolságról tudhatták, hogy mi vagyunk a turisták. Egy részt baromi hangosak voltunk, másrészt meg csak minket hozott lázba, hogy nincsen vezető.
A National Maritime Museumnál elváltunk. Előtte még rosszul lettem a fáradtságtól és ez oda vezetett, hogy nem bírtuk tovább, és lefeküdtünk aludni a fűben. Először egy telefon hívásra keltem fel. Majd egy kislány és egy kisfiú körülöttünk fogócskáztak... "Alfie, Alfie, wait up!". Alfie, Alfie, SHUT UP!!! Ezek után szükségem volt egy kávéra, de beértem gyümölcslével. Majd betévedtünk egy souvenir boltba, és nézelődtünk, volt ott minden szép és jó. Imádom az ilyen boltokat.
Utána visszamentünk a találkozó pontra, hogy még aludjunk, volt még egy óra, mielőtt mindenki ott lesz. De meglepetésünkre, már ott volt mindenki. Beszéltünk, hogy hívjuk fel a tanárokat és kérjük meg, hogy legyen program változás. Végül 11 diák 11 különböző dologra szavazott, és a tanároknak, amúgy is külön programja lett volna hát a Lackóval visszamentünk a szállásra a többiek meg elmentek az Oxford Street-re. 
Mi lányok és a Lackó a Kingsway Park Hotel-ben voltunk, mindenki más két házzal odébb, az Admiral-ban. 60 lépcsőfok, nulla levegő, tetőtér. Awesome! A portánál teljesen beleestem az egyik portás fiúba, akit sajnos nem láttam többet... Megjöttek a többiek, és segítettem nekik, hogy meglegyen a szoba kártya, megtalálják a szobákat. A fiúk nem voltak hajlandóak megszólalni angolul... Este még összekaptunk az ofővel a... semmin. Valamiért zavarta, hogy mi külön programokat akarunk itt ott, annak ellenére, hogy még a suliban megbeszéltük, hogy nem gond ha változtatni akarunk. De hát sejthettük volna előre, hogy ez lesz, mert mindig ez volt. Ennek ellenére békében váltunk el és a többiekkel egy sarki pubba kiültünk még beszélgetni.
Május 20: Két osztálytársammal reggeliztem, az én szobatársaim még aludtak, és szomszéd asztalnál a tanárok voltak. Tanárnő: "Eszter maguk is magason vannak?" Nem igen tudtam, miről beszél, mert még nagyon korán volt. Én: Igen.” Drukkoltam, hogy nem lesz másik kérdés. Aztán összeraktam, hogy a szobára gondol. Mint megtudtam, a tanárnő is fent lakott, sőt, még feljebb, mint mi (74 lépcsőfok). Reggeli után menekültem, mert a Lackó ugyebár egy óráig zuhanyzik, és ezzel vérig sértette a lányokat. Mellesleg meg nem akartam a 37°-os szobában lenni, ezért inkább lementem, én ne késsek legalább. Zenét hallgattam, (The Proclaimers) erre megjelent a tanárnő és leült mellém. Lehet, ki kellett volna kapcsolni az MP3-at mert semmit nem értettem abból, amit mondott. „Nem.”, válaszoltam, remélve, hogy olyan kérdést kaptam, amire ez jó válasz. Eltereltem a témát, és a szobáról érdeklődtem. Közben az agyam felfogta mit mondott, és most már arra akartam reagálni, ezért nem hallottam, amit szobáról mondott. Remek beszélgetés volt. Majd fel pattant és eltűnt. 10 perc késés mindenkinek, nem baj! Aztán rájöttünk, hogy a fizetést intézik a tanárok, én meg rájöttem, hogy igazából baromi drága volt a szállás! Még szenvedtünk a portásokkal 20 percig, majd elindultunk a Big Ben-hez. 
MP3 bekapcsolva, és elindult a fülemben a „London Calling” The Clash-től, pont, amikor megláttam a London Eye-t. Tökéletes film pillanat volt. A szívem 800-al vert. Akinél eddig nem volt fotógép, az is előszedett valamit. Annyira jó volt. Meleg, de borús. A tanár úr rohant, és nekem pufogott, hogy miért nem tudunk haladni, és majd később fotózni. Ez az egész azért volt vicces, mert a tanárnő is hátul maradt fotózni, háháhá! Ekkor kedvesen vázoltam neki, hogy azért ez aztán valami, itt állunk a Big Ben alatt, és neki az a baja, hogy nem jutunk el a parkba, hogy meghallgassuk a szar előadásokat? (ugyanis kritérium volt, hogy készülnie kell mindenkinek kis előadásokkal London látványosságairól! Lehet tippelni hány ember tartotta meg őket a tizenegyből...). Mondtam neki, hogyha tényleg ráérünk, akkor értse meg, hogy ezt most kell, és nem, amikor visszafelé elsétálnak mellette. Erre szerencsére mosolygott.
És akkor meg tartottam a világ legrosszabb kiselőadását (igen, ÉN tőlem még számon kérték), ugyanis senkit, de senkit nem érdekelt. Ami ennél legjobb, engem sem érdekelt! De 3 másodpercenként meg kellett állni, mert a tanár úr szólt, ha valaki nem figyelt. A Lackó tett három lépést hátra, álljunk meg, mert nem hallja. Egyik srác oldalra nézett, álljunk meg. Mindenkinek baromira elege volt, én meg 50%-át nem mondtam el annak, amit akartam, sőt, az angolom is egy nagy hányás volt. Igazán megérte. Utána elváltunk, és most nem bántam! Egy lány a változatosság kedvéért megsértődött a SEMMIN, és a Lackóval elmentünk a London Aquariumba. 
Még előtte betévedtünk egy játékterembe, és annyira jó volt! Egy lélek sem volt ott, minden szart kipróbáltunk: kosárra dobás, halászás, lövés, léghoki, és whack-a-mole! Marha jó volt! A Lackó összesen 157 pontot szedett össze, én meg 71-et. Aztán jött az Aquarium, ami egy eszméletlen élmény volt, és egyszerre kudarc is. Van egy Julia Roberts film, „Closer”, amiben elvileg itt van felvéve egy jelenet, de nem találtam azt a helyet, pedig azért akartam menni eredetileg, és ezért szomorú voltam. Majd tovább álltunk és elindultunk a Buckingham Palace felé mert az nem volt benne a programban, és meg akartuk nézni.
Sétáltunk a Buckingham felé, de megpihentünk a St. James Park-ban. A Lackó kipróbálta az új óriás buborék fújóját, én meg a képeslapokat írtam. A padon ültünk, és láttuk, hogy valami közeledik. Lenéztünk a földre és egy mókus futott oda a lábamhoz, nem tudtunk megszólalni, de szép lassú mozdulatokkal mind a ketten a fotógépért nyúltunk. Erre a mókus rátüsszentett a lábamra, majd elfutott... Elértük a Buckingham Palace-t, erre belefutottunk az egész osztályba. Ők is erre jöttek csak más irányból. Elindultunk együtt a Piccadilly Circus-hoz, át a Green Park-on. Ott elváltunk, a többiek múzeumban, mi a Lackóval meg felfedeztük a West End-et. A Musical poszter kollekciómba kellettek a színházak is, ahol játszották őket!
Aznap este is kimentünk a pubba, de már magunkkal rángattuk a tanárokat - nem volt választási lehetőségük! Ott, koccintás után az osztálytársam megszólt "Tanár úr emlékszik, amikor órán közölte, hogy Ön most fejre áll, és 5 percig fejre állt mert fájt a feje?" Mindenki röhögött, erre: "A tanárnő sír." szólt egy másik osztálytársam, erre mindenki oda nézett, a tanárnő nem bírta abba hagyni a röhögést és ettől könnyezett a szeme, ettől még a tanár úr is röhögni kezdett. Még meséltünk nekik más osztálykirándulásokról és minden rosszról, amit csináltunk a hátuk mögött. Miután hazaértünk még visszaindultunk mert azt hittük, hogy az osztálytársam elhagyta a telefonját, és a rohanás közben vissza a pubhoz elütötte egy taxi... ezt így elalvás előtt mondta nekünk, miután a szobában megtaláltuk a telefont két ágy között. Hát, egy pár percig nyitott szájjal állt mindenki. Ott már nagyon fáradt voltam...
Május 21: Reggel double-decker-rel mentünk a Trafalgar Square-re. Ez volt az egyik, a két emlékből, ami megmaradt 12 év alatt. Hát, nem ilyen volt... Fotózkodás után osztálytársam felolvasta az előadását. Remek volt, igazán nem tudom, miért húztuk ezekkel az időt (ezekkel? Az a három…). Elsétáltunk a Big Ben-hez a Whitehall utcáján keresztül. Jött a hajókázás, amire a Parlament mellett szálltunk fel, a Lackó elment, hogy a nővérével találkozzon, én rajtam meg kifogott a rosszkedv. A hajón lévő "guide" végig szórakoztatott minket, nagyon jókat mondott, az segített, hogy jobb kedvem legyen: "What I will say, will only be understood in the following languages: English. Scottish. Irish. Rubbish.", "The London Eye brings in so much money, that it’s employees want to rename it to: The Wheel of Fortune!" és "But you can’t see the Bloody Tower, because of the bloody trees.
A Tower-nél váltunk el, és még két szót váltottam a tanár úrral, addig a többiek mind eltűntek, nekem meg nem működött a telefonom. Remek. Nem értem el senkit, és nem volt nálam elég pénz, hogy a 2FOR1 nélkül menjek be. Szóval elkezdtem sétálni. Meg akartam nézni közelről a Gherkin-t. És őszintén nem tudom, ez, hogy épült meg, de ez egy pénisz. Egy érdekes darab, de ez akkor is egy pénisz! Nem számít, minek hívják, ez nem uborka.
Viszont Londonnak ez a negyede elvarázsolt, mert úgy éreztem egy másik világban vagyok. Mindenki szép öltönyökben, rohantak az utcákon telefonokkal a kezükben, a fülükön. A színes ruháimmal és a hátizsákommal csak az "Eltévedt Túrista" felirat hiányzott a fejemről. Ennek ellenére senki nem nézett ki engem a fekete öltönyös tömegből.
Utána elsétáltam a Tower Bridge-hez. Ott megpihentem. Hihetetlenül rossz kedvem volt, és nem tudtam miért. Sírni akartam. És nem tudtam elérni a Lackót, és ettől még rosszabb volt. Próbáltam tovább sétálni, zenét hallgatni. Gondoltam eszek valamit, Fish’n’chips, aztán visszamenten a szállásra. "Can I get the key for room 306, please?" - "Of course darling." Oh, darling vagyok! Imádom ezt az országot! Justin Timberlake vs. Michael Jackson-t néztem e tvn, és elaludtam. Alvás után sokkal jobb kedvem lett, és elmentem sétálni. Megvolt az első Starbucks-os italom is: Hot chocolate with caramel
Éjszaka osztálytársam elkezdett telefonálni, és állandóan kiment a szoba elé, bugyiban… a szomszédból is átkopogtak. Állandóan becsapta az ajtót, ahelyett, hogy a WC-be zárkózott volna be, elkezdett a szoba közepén telefonálni. Nem aludt egész éjszaka, mert aggódott, hogy a barátja miért nem válaszolt az sms-ére, utána hallottuk, hogy válaszolt… csakhogy rossz sim kártyát tett vissza a telefonjába. Mindenkit felkeltett. A Lacival váltottam 3 mondatot, majd még ő szólt én rám, hogy hagyjam már aludni, mert olyan hangos vagyok… Istenem, megakartam fojtani a párnával!
Május 22: Reggel eléggé nyűgös voltam… de ezt azt hiszem kivételesen érthető. Mint kiderült a tanárok boldogan passzolták volna a múzeumos programokat, ha csak mi nem akarjuk, hogy jöjjenek, és mi szerettük volna mert eddig egy közös programunk se volt velük. Így én, Lackó, barátnőnk és a két tanár mentünk a Natural History Museumba. A múzeumban szinte azonnal elhagytuk Laciékat, így én a tanárokkal vágtam neki a dinóknak és más ősállatoknak. A tanár úr √2-vel haladt, így végig a tanárnővel voltam. Állati jól szórakoztam. Rég beszéltünk ennyit, és a semmiről! Végre megláttam a bálnát! 7 éves voltam, és emlékszem, a bátyuskám előre rohant, majd visszajött értem, hogy készüljek fel, mert valami eszelősét fogok látni. A második emeleten voltunk, onnan volt belógatva ez az óriási bálna. Most alulról láttam, de eszméletlen volt. Amióta terveztük a Londoni utat, azóta meg akartam nézni újra. 12 évvel később ugyanitt várt rám. Nagyon szerettem volna, hogyha a családommal tudom újra élni ezeket, az élményeket, de így is jó volt, mert sokat nevettem.
Miután a Lacit összeszedtük, hazaengedtük a tanárokat, hogy aludjanak (elfáradtak az előző napi programjuk alatt). A Lacival megint végig néztem az állatos részleget, majd a barátnőnk is összeszedtük és elmentünk ebédelni. Egy kis japán kajáldát találtunk. Még sosem ettem sushi-t, és a Lackó azt akarta, hogy próbáljam ki. De kicsit féltem tőle, ezért olyat rendeltem, amit szintén sosem ettem még, de a nevét már több ezerszer olvastam a kedvenc képregényeimben, Bento-t. Ez konkrétan csirkés volt. EVan egy kedvenc könyvem, amiben a főszereplő megszökik a szüleitől Szardíniából, hogy Luccá-ban részt vehessen a képregény kiállításon. Mikor oda ér, miután felvásárolt minden képregényből, betéved egy ilyen kis étteremben, és mindent kipróbál, amit a kedvenc manga szereplői: Ramen, bento, sushi stb. A barátaimmal voltam, egy másik világban, tökéletes volt. És a kaja is marha finom volt! Életre tudtam kelteni a könyvem!
Ekkor át Oxford Street-re és a metróban kérdezte osztálytársam, hogy: "Te fingasz alvás közben?" - "Tessék?", tényleg nem értettem először, "Nyugodtan mondhatod, itt nem hallja senki." - "Nem tudok róla.", mondtam mert erre őszintén mit lehet válaszolni? Erre "Én sose szoktam.", de a mögöttem álló pasi ekkor oda szólt magyarul: "Sosem tudhatod!", na ezt fuldokló röhögés követte miután leszálltunk a metróról. 
Next stop: Oxford Circus. Please, mind the gap between the train and the platform. Az Oxford Street-en megint belebotlottunk mindenkibe, úgy két boltonként, este meg a tanárnő szobájába másztunk fel és vele beszélgettünk egy jó órát. Korán elmentünk aludni és még Family Guy-t néztünk a háttérben, én becsomagoltam, hogy reggel ne kelljen a szobában lennem, amikor a lányok ügyetlenkednek. 
Május 23: Már korán reggel kezdődött a veszekedés, úgyhogy megszöktem, gondoltam kényelmesen reggelizek. Utánam a tanárnő volt az első, olyan aranyos volt, beült mellém. Segítenem kellett volna eldönteni, hogy a szomszéd asztalnál ülők olaszok-e. 3 év után először nem tudtam olaszul, egyszerűen semmi nem jutott eszembe. És, amikor koncentráltam, akkor abba hagyták a beszélgetést… köszi. Szórakoztattam még a tanárokat egy kicsit, de igazából nem akartam felmenni a szobába. Így is mielőtt eljöttem reggelizni, egyik lány: "Hát drágáim, egyikőtökkel se költöznék össze." erre a másik lány "Hát igen én se." CS*ZD MEG MIATTAD KELTÜNK FEL HAJNALI NÉGYKOR! Már rég befejeztem a reggelit, de nem mozgott a lábam, így is hallottam a fejemben, hogy a Lackóval veszekednek, mert merészelt zuhanyozni! Inkább megvártam a tanárokat, majd egy szép lassú, lassú sétát tettem a boltig. Ráérek. Gondoltam csak akkor mászok fel utoljára, ha már utána lehozhatom a cuccaimat. Felmentem, senki nem tartott sehol. Még fel se öltöztek, nem elég, hogy a reggeliről lemaradnak, de még össze se pakoltak. Kicsit segítettem a Lacinak, de nem nagyon fogott az agyam. Nem akartam haza menni. Senki nem hiányzott. Egy olyan szomszédos univerzumban voltam, ahol minden stimmelt. Jóba vagyok az osztályommal, a tanárokkal és az én imádott nyelvemet beszélik. Minden kedvenc együttesem albumja egy karnyújtásnyira. Mókusok hadserege szebbnél szebb parkokban. Minden kedvenc sorozatom, humoristáim otthona. Végre önmagam voltam. Nem akartam hazamenni.
Végül le cuccoltam, már sokan lent voltak. Elkészült a híres csoportkép, ami osztályunk történetében a legjobb lett. Bár nagyon sajnáltam, hogy sokan nem voltak rajta mert nem jöttek végül… Majd elindultunk a Covent Garden-hez. Én a Lacival voltam és bejutottunk egy boltba, ahol mindenféle hülyeséget árultak. De én oda voltam a gyönyörtől, amikor rossz kedvem van mindig Skóciáról keresek képeket neten. És egyszer egy highland cow plüssről találtam képet, és ott volt előttem az a plüss. Gondolom nem kell mondanom, hogy a plüss haza jött velem! Még mozogtunk a városban jobbra balra majd a Green Parkban találkoztunk végül mindenkivel és ott pihiztünk estig. Este pedig még bevettük magunkat a Londoni éjszakai életbe... ami nincsen. Mármint jó, van, de hát vasárnap volt és mondhatom a 11 óra is késő. Soho-ban sok bár nyitva volt, és klub, de pub-ok alig. Szét vált a csapat és a Lacival és a tanárnővel találtunk végre egyet, ami későig volt nyitva. Mivel nem akartunk még egy éjszakára fizetni szállás díjat, ezért kellett lefoglalni magunkat az estére, amivel nem is lett volna gond, de ehhez túl keveset aludtunk az előző napokban. Nagyon jót táncoltunk és nevettünk, majd mindenki oda jött mert az összes többi hely, amit találtak bezárt. Amikor éjjel egykor feloltották a lámpákat és haza kellett indulni akkor már nagyon fáradt voltam. Találtunk egy buszt, negyed óra alatt értünk vissza a szállásra és vártuk, hogy mindenki visszajöjjön.
Május 24: Névnapom. Éjszaka a szálláson - pontosabban a lobbyban - kicsit tvztünk, majd mire mindenki visszajött, addigra kimentem a levegőre. Négy ember kivételével mindenki elaludt kanapékon, a földön és a csomagjaikon a szállásunk lobbyjában. Csak hajnali négykor kellett indulnunk a reptérre és én keltettem mindenkit, majd elindultunk. Egyik lány rosszul volt, másik srácnak meg már nem volt pénz az Oyster Card-ján. És túl is mentünk a busszal, szóval hátra arc. Tudtuk, hogy 4:30 előtt kell vonatra szállnunk, de 4:56-ig nem indult vonat… ez kellett, eddig túl jól ment minden! A vonaton aludtam, majd a check-in után baromi sokat vártunk. A mi gépünket mondták be utoljára. És a gate előtt még 15 perc. A gép olyan baromi lassan jutott oda, hogy felszálljon, hogy elaludtam… majd, amikor felgyorsult akkor felkeltem. Fotózni akartam, de végig aludtam az egész utat. Rendben hazaértünk, és egyből az ágyba másztam és folytattam, amit a gépen elkezdtem. Mondhatom kicsit elfáradtam!

Monday, August 3, 2015

"On the 23rd Page" Behind The Scenes

A legutóbbi forgatásom, kisfilmem, minden titka és eredete! For the English version of this entry, regarding the making of my latest short roll down ;)


Mindenki máshogyan fekszik le aludni. Én mindig kis film jeleneteket játszok a fejemben. Ha valami tetszik, akkor újra és újra játszom, míg nem teremtek belőle jó dialógusokat vagy használható karaktereket. Ha már magamat sikerült meggyőznöm, akkor pedig leülök és leírom.
Te hányszor álmodtál arról, hogy Oscar díjat nyersz? Hát én nem egyszer... főleg, amikor ennyit foglalkozok forgatással és írással. És miközben hallgatom a köszönőbeszédeket ráébredek, hogy az összes díjnyertes film valami olyat fog meg, ami mindennap megtörténik, csak végre valaki felvette egy kamerával. A többségük, amúgy, ha megfigyelitek egy 30 és 40 év közötti ember életének a döntéseiről szól. Na jó, ezek lehet, hogy a külön álló indi filmek, nem is annyira az Oscar díjasok, de mindannyian mondtunk már köszönő beszédet, nem?
Na most, én sokkal érdekesebbnek találom az egyetemi éveket. Miért? Lehet, hogy azért mert pont ebben élek, de szerintem mélyebb oka van. Többek között az, hogy az ember ilyenkor ismeri meg magát, ilyenkor lesz igazán felnőtt. És az összes indi film pedig azt a rossz döntést dolgozza fel, amit ezekben az években hozhat az ember. Rossz karrier választás, rossz pár választás, vagy pont a tanulás elhalasztása. Pont ezért meg akartam fogni minden rossz döntés eredetét. És nem, nem fogok húszon-négy évesen Oscar díjat kapni, de rájöttem, hogy nem is 30 éves koromban kéne írnom arról, hogy milyen volt 23-nak lenni, hanem most. Így született a film ötlete. Leültem megírtam és nagyon féltem, hogy milyen lesz a színészek szájából hallani, de mindenesetre az én fejemben jól hangzott!

"Hat egyetemi legjobb barát, és egy kívülálló, egy négy napos Balatoni nyaralás alatt rákényszerítik egymást arra, hogy szembenézzenek azzal, hogy az életben hozott döntéseikért felelősséget kell vállalniuk." - A film sosem fog elkészülni, mert nincsen meg az anyagi hátterünk hozzá, se az idő. Ezért is lett a reklám hat perces a szokásos kettő helyett. De reméljük ez is elég, hogy elnyerjük a nézők tetszését!
A 23 pedig, a főszereplő írásain kívül a társaság átlag korára akar utalni!


Ezt követte a stáb. Most már hetedik éve, hogy együtt dolgozunk a Zsomborral és nem is kezdenék munkába nélküle. Ennek több oka is van. Van egy meglátása, egy fajta érzéke, ami teljesen megegyezik az enyémmel. Mondok valamit, leírom, megfestem a saját fejemben és 99%-ban ugyanazt látja. Néha jobbat is és ezért szeretek vele dolgozni. A földön jár, én pedig az írásomban és segít azt megvalósítani vagy rávilágítani ha már túl lőttem a célon. Ez egy művésznél - és most kivételesen annak titulálom magam - rendkívül fontos. El fog jönni az a nap, amikor valami nagyon művészit akarok majd a vásznon látni, és az csak az én szüleményem lesz, de egyelőre segít és boldoggá tesz a kritika, mert minden mértékben építő kritika!
A technikai háttérről még tanulnom kell, ezért is hagyatkozom rá, de, amikor tudok akkor oda figyelek és megpróbálok ügyesebb lenni. Imádok minden közös munkát, de szegényt olykor úgy érzem, hogy kihasználom... (De ezt ne mondjátok el neki!) Ez a projekt sosem jöhetett volna létre ő, a legjobb barátunk Zoli és az én drága asszisztensem, a Boró nélkül!
Zsombor videóit megtekintheted ezen a linken: 
You can see Zsombor's videos here:

Ezek után jött a szereposztás. Lehet megfogtok lepődni, de azonnal tudtam kiket akarok minden szerepre. Egy kivételével: a női főszereplő (karakter név: Eszter). Nem is csoda, őt volt a legnehezebb megírni. Minden karakternek volt egy háttérsztorija a fejemben, de ő... az én fejemben sem állt össze. 
Valahogy hallottam, hogy mit mond, hogy mi a konfliktus oka de nem tudtam mi hajtja. Míg egy éjszaka, mint az összes többi jelenet, megláttam ki ő, mi miatt hoz meg bizonyos döntéseket, és miért vannak ilyen jó barátai. Talán ő a legfélénkebb a társaságból, de az egyik leghangosabb is, és ezért jól titkolja még maga előtt is, hogy valami nem stimmel. És pont erről szól ez a nyár: az, ami nem stimmel. Zsombor itt is kisegített és egy olyan embernek adhattam a szerepet, aki tökéletes volt.
Persze, casting szempontból, ez a forgatás sem volt hibátlan. Visszatekintve még nem volt forgatásom, ahol ne kellett volna a színészek között lecserélni valakit. Sajnos ez része annak, ha az ember amatőr filmeket csinál - mármint olyan emberekkel, akiknek nem ez a fő munkájuk - mint, ahogy nekem sem. Mázlim van mert nagyon jó barátaim vannak, akik tényleg profik. Pedig sokan közülük ezt még mindig nem hiszik el nekem!
A probléma az, hogy nem elég, hogy tudtam, hogy kit akarok castingolni, de volt olyan szerep, amit konkrétan írtam valakinek. És, amikor kiesett az egyik színészem kicsit bepánikoltam. Maga a forgatás még nem is lett volna probléma, de ha teljesen őszinte vagyok nagyon féltem, hogy milyen lesz majd a vágás. Mi lesz akkor, ha nem azt látom, amit elképzeltem? Többnyire ez az oka annak, hogy nem tudok rajzolni, ugyanis a kezem sosem adja vissza azt, amit elképzelek. Féltem, hogy ugyanez fog történni. De talán én vagyok legszerencsésebb ember a világon, mert olyan színész barátaim vannak, akik úgy keltették életre ezeket a karaktereket, hogy minden snitt, minden másodperc megfelelt az elképelésemnek. És meg sem érződik a csere a szereposztásban, ezért nem is mondom el senkinek mi volt az eredeti felállás :P


These are the bloopers (no subtitles available, sorry).

De nehogy azt hidd, hogy nem voltak hibák, sőt! Van róla egy egész külön videó :D (itt fent!), de minden forgatásnak ez része: az időjárást nem befolyásoljuk (megégtünk és erős szél is volt); a 7 tagos cast miatt többször kellett újra írni a beosztást, hogy mindenki ott tudjon lenni a jeleneténél; a szomszéd kutyája vagy egy autó a kereszteződésnél; a kamera néha úgy döntött, hogy nem fókuszál és persze elhagytam a krétákat a csapóhoz. Tudom, tehetséges vagyok! 
Ennek ellenére mindent megoldottunk, vagy ott helyben vagy a vágószobában, és mondhatom, hogy az, amit előállítottunk annak büszkén vállalom minden másodpercét, és úgy érzem, hogy ezt az érzést megoszthatom minden színészemmel és segédemmel. És csak egy hete van fent de már több, mint 100-an látták! Tudom, ez nem olyan sok, amikor egy videó egy óra alatt meglépi az ezret, de én nem is azért forgatok. Egy magyar kisfilm eleve kisebb közönségnek felel csak meg, viszont tudni, hogy a barátaimon kívül más is belenézett nagy örömmel tölt el. Továbbá készült hozzá olasz és angol felirat is, és még más nyelveket is szeretnék, csak találnom kell fordítókat!

Szerencsém van mert nagyon sok pozitív kritikákat szoktam kapni, de mindig van egy valaki, aki megkérdezi, hogy miért nem ilyesmivel foglalkozom ahelyett, hogy tanárnak készülök. És talán ez az egy oka annak, hogy nem szeretek forgatni, ilyenkor én is megkérdőjelezem a döntéseimet az életben. De, pont erről szól a film is :) szóval lehet ez így van rendben.
A videót megtekintheted a poszt végén!
You can watch the video at the end of the entry!

The idea came to me one evening before going to bed. I replayed and replayed it in my head until I had dialogues that work and characters that are real. "Six best friends from university, and an outsider, spend a long weekend together at Lake Balaton, where they force each other to face the consequences of their own actions." - The movie, unfortunately, will never be made as we don't have the money and the resources, that's why this trailer is six minutes long rather than two. But we hope that people will enjoy it just as much as we did making it!
As for the title, the 23 references the average age of the characters as well as the main character's writing.
I think we all have already written our acceptance speeches for when we win an Academy Award, despite the profession we have. It is the same for me, and when I look at all these independent American movies, they all really discuss one bad choice made between the ages of thirty and forty. Well, I wanted to dig deeper, Or, in other words, go back to the source of the problem. In our college years we get to know ourselves, and it is then that we really grow up. And all those movies deal with the very mistake those characters made in their college years: wrong partner, wrong career choice or perhaps deciding to stop studying. I am now 24 and I decided that I don't want to write about what it was like to be this age when I'm 30.
Of course, the shooting did have a couple of hitches, but what shooting doesn't? Casting, weather, technical and so on. But I am 100% proud of the short we made with my friend Zsombor and I am glad I worked with him again after the seventh anniversary of our first project together. I would say that this very short would have never come to life without him, my assistant Boró and our best friend Zoli. 
The only reason I'm sad we made this are the comments "Why don't you do this full time instead of teaching?". They ask me this with the purest of intentions and I'm glad they do, but I then have to wonder about my own choices in life. But maybe that's OK, as that is exactly what this short is all about :)

_ _ _ _ _ _ _

Szereplők/Cast:
Zsolti- Lőrincz Lénárd
Lili - Tóth Kata
Eszter - Jákfalvy Kata
Rita - Petrák Fanni
Dávid - Gács Bence
Kriszta - Novacsek Zsófia
Máté - Mórász Balázs

Stáb/Crew:
Váczi Zsombor
Őszi Borbála
Végh Zoltán

Köszönet/Thanks to:
Vörös Eszter

Zamárdi, Hungary, 2015. Csorba Maci & Váczi Zsombor co-production.