Saturday, August 29, 2015

Éjszaka Ébren Londonban

Nagyon sok részét bejártam már Európának, de nem az egész világot sajnos, de messze még a vége az utazásaimnak! Végül úgy döntöttem, hogy megosztom a középiskolai kalandjaim. Már írtam az utazásaimről ez előtt is, mint München és Velence, de mivel ezek a naplóbejegyzések mindig szembe jönnek, ezért gondoltam felrakom őket nosztalgiából, a barátaimnak és, hogy felidézzem a régi szép időket!
I have traveled all around Europe, not the world unfortunately, but I do have a bucket list! I decided to share my adventures from high school. I have previously written about my adventures, from Münich and Venice, but seeing that I have had these journal entries around I wanted to put them up, for nostalgia, for my friends and to just remember the good times.
Ho giá visto un gran bel parte d'Europa, anche se non tutto il mondo! Ogni tanto rileggo il mio diario dei anni superiori e mi viene sempre una dolce nostalgia quando ripenso ai camposcuola passati all'estero. Siccome ho giá scritto sul blog su altri viaggi, come Monaco o Venezia, volevo condividere anche queste.

2010

Május 19: Reggel hatkor indult a gép, nagyon fincsi volt a kelés, hiszen két órával előbb kint kellett lenni a reptéren. Egy barátom, Lackó, pont előttem ért oda, majd mindenki más 4-után 10 perccel jött meg, volt, aki félkor. Fő a pontosság, nem igaz?
Egy osztálytársam most repült először, és állandóan cukkolták a többiek, hogy, hogyan fog leesni a gép. Ami egy részt nem vicces, másrészt meg én utálok repülni, nem félek tőle, de nem sikerült a fiúknak megnyugtatni az biztos!
Rendben kiértünk Luton-ba, bár én eléggé rosszul voltam az úton. Két barátom meg nyugodtan aludtak mellettem... Miután összeszedtük a poggyászokat, valamin 30 percig ügyetlenkedett a tanár úr, majd mire a tanárnő is odament elintéződött mindent egy perc alatt. Elképzelésem sincsen mi lehetett, de nem is számít már. Ezután vonatoztunk (Brighton), és valahányszor jött a másik sávban egy vonat, olyan hangja volt, mintha bevágtak volna egy ajtót, és a Lackó mindig ugrott egyet. Szegényt kinevettük, de annyira cuki volt. Az elsőnél még mindenki megijedt, valaki oda is szólt, hogy +Na most szartam be.
Bemásztunk -Paddington Station-, és bocsánat de, a tanár úr seggében megint volt egy rakéta, és mint a vihar előre. Sikerült egy három perces utat 10 perc alatt megtennünk. Eddig nem volt osztálykirándulás, amin ne tévedtünk volna el, szórakoztató csak pár év múlva már unalmas...
Indulás Greenwich-be... Na szerintetek rohant a tanár úr?! Ráadásul a metróknál, én maradtam hátul, hogy a többiek megtaláljanak minket. Persze itt se volt aztán semmi rossz, aminek örültem de, emiatt bármilyen kritikám lett volna az így elveszett az éterben sajnos. Greenwich-be egy olyan szerelvénnyel mentünk, aminek nem volt vezetője. Istenem, életemben nem röhögtem ennyit! A fiúk meglátták, gyorsan beültek előre, és két másodpercenként jöttek a szóviccek és a hülyéskedés. "Integetni kell a szemben lévőnek, otthon is úgy szokták." 100 km távolságról tudhatták, hogy mi vagyunk a turisták. Egy részt baromi hangosak voltunk, másrészt meg csak minket hozott lázba, hogy nincsen vezető.
A National Maritime Museumnál elváltunk. Előtte még rosszul lettem a fáradtságtól és ez oda vezetett, hogy nem bírtuk tovább, és lefeküdtünk aludni a fűben. Először egy telefon hívásra keltem fel. Majd egy kislány és egy kisfiú körülöttünk fogócskáztak... "Alfie, Alfie, wait up!". Alfie, Alfie, SHUT UP!!! Ezek után szükségem volt egy kávéra, de beértem gyümölcslével. Majd betévedtünk egy souvenir boltba, és nézelődtünk, volt ott minden szép és jó. Imádom az ilyen boltokat.
Utána visszamentünk a találkozó pontra, hogy még aludjunk, volt még egy óra, mielőtt mindenki ott lesz. De meglepetésünkre, már ott volt mindenki. Beszéltünk, hogy hívjuk fel a tanárokat és kérjük meg, hogy legyen program változás. Végül 11 diák 11 különböző dologra szavazott, és a tanároknak, amúgy is külön programja lett volna hát a Lackóval visszamentünk a szállásra a többiek meg elmentek az Oxford Street-re. 
Mi lányok és a Lackó a Kingsway Park Hotel-ben voltunk, mindenki más két házzal odébb, az Admiral-ban. 60 lépcsőfok, nulla levegő, tetőtér. Awesome! A portánál teljesen beleestem az egyik portás fiúba, akit sajnos nem láttam többet... Megjöttek a többiek, és segítettem nekik, hogy meglegyen a szoba kártya, megtalálják a szobákat. A fiúk nem voltak hajlandóak megszólalni angolul... Este még összekaptunk az ofővel a... semmin. Valamiért zavarta, hogy mi külön programokat akarunk itt ott, annak ellenére, hogy még a suliban megbeszéltük, hogy nem gond ha változtatni akarunk. De hát sejthettük volna előre, hogy ez lesz, mert mindig ez volt. Ennek ellenére békében váltunk el és a többiekkel egy sarki pubba kiültünk még beszélgetni.
Május 20: Két osztálytársammal reggeliztem, az én szobatársaim még aludtak, és szomszéd asztalnál a tanárok voltak. Tanárnő: "Eszter maguk is magason vannak?" Nem igen tudtam, miről beszél, mert még nagyon korán volt. Én: Igen.” Drukkoltam, hogy nem lesz másik kérdés. Aztán összeraktam, hogy a szobára gondol. Mint megtudtam, a tanárnő is fent lakott, sőt, még feljebb, mint mi (74 lépcsőfok). Reggeli után menekültem, mert a Lackó ugyebár egy óráig zuhanyzik, és ezzel vérig sértette a lányokat. Mellesleg meg nem akartam a 37°-os szobában lenni, ezért inkább lementem, én ne késsek legalább. Zenét hallgattam, (The Proclaimers) erre megjelent a tanárnő és leült mellém. Lehet, ki kellett volna kapcsolni az MP3-at mert semmit nem értettem abból, amit mondott. „Nem.”, válaszoltam, remélve, hogy olyan kérdést kaptam, amire ez jó válasz. Eltereltem a témát, és a szobáról érdeklődtem. Közben az agyam felfogta mit mondott, és most már arra akartam reagálni, ezért nem hallottam, amit szobáról mondott. Remek beszélgetés volt. Majd fel pattant és eltűnt. 10 perc késés mindenkinek, nem baj! Aztán rájöttünk, hogy a fizetést intézik a tanárok, én meg rájöttem, hogy igazából baromi drága volt a szállás! Még szenvedtünk a portásokkal 20 percig, majd elindultunk a Big Ben-hez. 
MP3 bekapcsolva, és elindult a fülemben a „London Calling” The Clash-től, pont, amikor megláttam a London Eye-t. Tökéletes film pillanat volt. A szívem 800-al vert. Akinél eddig nem volt fotógép, az is előszedett valamit. Annyira jó volt. Meleg, de borús. A tanár úr rohant, és nekem pufogott, hogy miért nem tudunk haladni, és majd később fotózni. Ez az egész azért volt vicces, mert a tanárnő is hátul maradt fotózni, háháhá! Ekkor kedvesen vázoltam neki, hogy azért ez aztán valami, itt állunk a Big Ben alatt, és neki az a baja, hogy nem jutunk el a parkba, hogy meghallgassuk a szar előadásokat? (ugyanis kritérium volt, hogy készülnie kell mindenkinek kis előadásokkal London látványosságairól! Lehet tippelni hány ember tartotta meg őket a tizenegyből...). Mondtam neki, hogyha tényleg ráérünk, akkor értse meg, hogy ezt most kell, és nem, amikor visszafelé elsétálnak mellette. Erre szerencsére mosolygott.
És akkor meg tartottam a világ legrosszabb kiselőadását (igen, ÉN tőlem még számon kérték), ugyanis senkit, de senkit nem érdekelt. Ami ennél legjobb, engem sem érdekelt! De 3 másodpercenként meg kellett állni, mert a tanár úr szólt, ha valaki nem figyelt. A Lackó tett három lépést hátra, álljunk meg, mert nem hallja. Egyik srác oldalra nézett, álljunk meg. Mindenkinek baromira elege volt, én meg 50%-át nem mondtam el annak, amit akartam, sőt, az angolom is egy nagy hányás volt. Igazán megérte. Utána elváltunk, és most nem bántam! Egy lány a változatosság kedvéért megsértődött a SEMMIN, és a Lackóval elmentünk a London Aquariumba. 
Még előtte betévedtünk egy játékterembe, és annyira jó volt! Egy lélek sem volt ott, minden szart kipróbáltunk: kosárra dobás, halászás, lövés, léghoki, és whack-a-mole! Marha jó volt! A Lackó összesen 157 pontot szedett össze, én meg 71-et. Aztán jött az Aquarium, ami egy eszméletlen élmény volt, és egyszerre kudarc is. Van egy Julia Roberts film, „Closer”, amiben elvileg itt van felvéve egy jelenet, de nem találtam azt a helyet, pedig azért akartam menni eredetileg, és ezért szomorú voltam. Majd tovább álltunk és elindultunk a Buckingham Palace felé mert az nem volt benne a programban, és meg akartuk nézni.
Sétáltunk a Buckingham felé, de megpihentünk a St. James Park-ban. A Lackó kipróbálta az új óriás buborék fújóját, én meg a képeslapokat írtam. A padon ültünk, és láttuk, hogy valami közeledik. Lenéztünk a földre és egy mókus futott oda a lábamhoz, nem tudtunk megszólalni, de szép lassú mozdulatokkal mind a ketten a fotógépért nyúltunk. Erre a mókus rátüsszentett a lábamra, majd elfutott... Elértük a Buckingham Palace-t, erre belefutottunk az egész osztályba. Ők is erre jöttek csak más irányból. Elindultunk együtt a Piccadilly Circus-hoz, át a Green Park-on. Ott elváltunk, a többiek múzeumban, mi a Lackóval meg felfedeztük a West End-et. A Musical poszter kollekciómba kellettek a színházak is, ahol játszották őket!
Aznap este is kimentünk a pubba, de már magunkkal rángattuk a tanárokat - nem volt választási lehetőségük! Ott, koccintás után az osztálytársam megszólt "Tanár úr emlékszik, amikor órán közölte, hogy Ön most fejre áll, és 5 percig fejre állt mert fájt a feje?" Mindenki röhögött, erre: "A tanárnő sír." szólt egy másik osztálytársam, erre mindenki oda nézett, a tanárnő nem bírta abba hagyni a röhögést és ettől könnyezett a szeme, ettől még a tanár úr is röhögni kezdett. Még meséltünk nekik más osztálykirándulásokról és minden rosszról, amit csináltunk a hátuk mögött. Miután hazaértünk még visszaindultunk mert azt hittük, hogy az osztálytársam elhagyta a telefonját, és a rohanás közben vissza a pubhoz elütötte egy taxi... ezt így elalvás előtt mondta nekünk, miután a szobában megtaláltuk a telefont két ágy között. Hát, egy pár percig nyitott szájjal állt mindenki. Ott már nagyon fáradt voltam...
Május 21: Reggel double-decker-rel mentünk a Trafalgar Square-re. Ez volt az egyik, a két emlékből, ami megmaradt 12 év alatt. Hát, nem ilyen volt... Fotózkodás után osztálytársam felolvasta az előadását. Remek volt, igazán nem tudom, miért húztuk ezekkel az időt (ezekkel? Az a három…). Elsétáltunk a Big Ben-hez a Whitehall utcáján keresztül. Jött a hajókázás, amire a Parlament mellett szálltunk fel, a Lackó elment, hogy a nővérével találkozzon, én rajtam meg kifogott a rosszkedv. A hajón lévő "guide" végig szórakoztatott minket, nagyon jókat mondott, az segített, hogy jobb kedvem legyen: "What I will say, will only be understood in the following languages: English. Scottish. Irish. Rubbish.", "The London Eye brings in so much money, that it’s employees want to rename it to: The Wheel of Fortune!" és "But you can’t see the Bloody Tower, because of the bloody trees.
A Tower-nél váltunk el, és még két szót váltottam a tanár úrral, addig a többiek mind eltűntek, nekem meg nem működött a telefonom. Remek. Nem értem el senkit, és nem volt nálam elég pénz, hogy a 2FOR1 nélkül menjek be. Szóval elkezdtem sétálni. Meg akartam nézni közelről a Gherkin-t. És őszintén nem tudom, ez, hogy épült meg, de ez egy pénisz. Egy érdekes darab, de ez akkor is egy pénisz! Nem számít, minek hívják, ez nem uborka.
Viszont Londonnak ez a negyede elvarázsolt, mert úgy éreztem egy másik világban vagyok. Mindenki szép öltönyökben, rohantak az utcákon telefonokkal a kezükben, a fülükön. A színes ruháimmal és a hátizsákommal csak az "Eltévedt Túrista" felirat hiányzott a fejemről. Ennek ellenére senki nem nézett ki engem a fekete öltönyös tömegből.
Utána elsétáltam a Tower Bridge-hez. Ott megpihentem. Hihetetlenül rossz kedvem volt, és nem tudtam miért. Sírni akartam. És nem tudtam elérni a Lackót, és ettől még rosszabb volt. Próbáltam tovább sétálni, zenét hallgatni. Gondoltam eszek valamit, Fish’n’chips, aztán visszamenten a szállásra. "Can I get the key for room 306, please?" - "Of course darling." Oh, darling vagyok! Imádom ezt az országot! Justin Timberlake vs. Michael Jackson-t néztem e tvn, és elaludtam. Alvás után sokkal jobb kedvem lett, és elmentem sétálni. Megvolt az első Starbucks-os italom is: Hot chocolate with caramel
Éjszaka osztálytársam elkezdett telefonálni, és állandóan kiment a szoba elé, bugyiban… a szomszédból is átkopogtak. Állandóan becsapta az ajtót, ahelyett, hogy a WC-be zárkózott volna be, elkezdett a szoba közepén telefonálni. Nem aludt egész éjszaka, mert aggódott, hogy a barátja miért nem válaszolt az sms-ére, utána hallottuk, hogy válaszolt… csakhogy rossz sim kártyát tett vissza a telefonjába. Mindenkit felkeltett. A Lacival váltottam 3 mondatot, majd még ő szólt én rám, hogy hagyjam már aludni, mert olyan hangos vagyok… Istenem, megakartam fojtani a párnával!
Május 22: Reggel eléggé nyűgös voltam… de ezt azt hiszem kivételesen érthető. Mint kiderült a tanárok boldogan passzolták volna a múzeumos programokat, ha csak mi nem akarjuk, hogy jöjjenek, és mi szerettük volna mert eddig egy közös programunk se volt velük. Így én, Lackó, barátnőnk és a két tanár mentünk a Natural History Museumba. A múzeumban szinte azonnal elhagytuk Laciékat, így én a tanárokkal vágtam neki a dinóknak és más ősállatoknak. A tanár úr √2-vel haladt, így végig a tanárnővel voltam. Állati jól szórakoztam. Rég beszéltünk ennyit, és a semmiről! Végre megláttam a bálnát! 7 éves voltam, és emlékszem, a bátyuskám előre rohant, majd visszajött értem, hogy készüljek fel, mert valami eszelősét fogok látni. A második emeleten voltunk, onnan volt belógatva ez az óriási bálna. Most alulról láttam, de eszméletlen volt. Amióta terveztük a Londoni utat, azóta meg akartam nézni újra. 12 évvel később ugyanitt várt rám. Nagyon szerettem volna, hogyha a családommal tudom újra élni ezeket, az élményeket, de így is jó volt, mert sokat nevettem.
Miután a Lacit összeszedtük, hazaengedtük a tanárokat, hogy aludjanak (elfáradtak az előző napi programjuk alatt). A Lacival megint végig néztem az állatos részleget, majd a barátnőnk is összeszedtük és elmentünk ebédelni. Egy kis japán kajáldát találtunk. Még sosem ettem sushi-t, és a Lackó azt akarta, hogy próbáljam ki. De kicsit féltem tőle, ezért olyat rendeltem, amit szintén sosem ettem még, de a nevét már több ezerszer olvastam a kedvenc képregényeimben, Bento-t. Ez konkrétan csirkés volt. EVan egy kedvenc könyvem, amiben a főszereplő megszökik a szüleitől Szardíniából, hogy Luccá-ban részt vehessen a képregény kiállításon. Mikor oda ér, miután felvásárolt minden képregényből, betéved egy ilyen kis étteremben, és mindent kipróbál, amit a kedvenc manga szereplői: Ramen, bento, sushi stb. A barátaimmal voltam, egy másik világban, tökéletes volt. És a kaja is marha finom volt! Életre tudtam kelteni a könyvem!
Ekkor át Oxford Street-re és a metróban kérdezte osztálytársam, hogy: "Te fingasz alvás közben?" - "Tessék?", tényleg nem értettem először, "Nyugodtan mondhatod, itt nem hallja senki." - "Nem tudok róla.", mondtam mert erre őszintén mit lehet válaszolni? Erre "Én sose szoktam.", de a mögöttem álló pasi ekkor oda szólt magyarul: "Sosem tudhatod!", na ezt fuldokló röhögés követte miután leszálltunk a metróról. 
Next stop: Oxford Circus. Please, mind the gap between the train and the platform. Az Oxford Street-en megint belebotlottunk mindenkibe, úgy két boltonként, este meg a tanárnő szobájába másztunk fel és vele beszélgettünk egy jó órát. Korán elmentünk aludni és még Family Guy-t néztünk a háttérben, én becsomagoltam, hogy reggel ne kelljen a szobában lennem, amikor a lányok ügyetlenkednek. 
Május 23: Már korán reggel kezdődött a veszekedés, úgyhogy megszöktem, gondoltam kényelmesen reggelizek. Utánam a tanárnő volt az első, olyan aranyos volt, beült mellém. Segítenem kellett volna eldönteni, hogy a szomszéd asztalnál ülők olaszok-e. 3 év után először nem tudtam olaszul, egyszerűen semmi nem jutott eszembe. És, amikor koncentráltam, akkor abba hagyták a beszélgetést… köszi. Szórakoztattam még a tanárokat egy kicsit, de igazából nem akartam felmenni a szobába. Így is mielőtt eljöttem reggelizni, egyik lány: "Hát drágáim, egyikőtökkel se költöznék össze." erre a másik lány "Hát igen én se." CS*ZD MEG MIATTAD KELTÜNK FEL HAJNALI NÉGYKOR! Már rég befejeztem a reggelit, de nem mozgott a lábam, így is hallottam a fejemben, hogy a Lackóval veszekednek, mert merészelt zuhanyozni! Inkább megvártam a tanárokat, majd egy szép lassú, lassú sétát tettem a boltig. Ráérek. Gondoltam csak akkor mászok fel utoljára, ha már utána lehozhatom a cuccaimat. Felmentem, senki nem tartott sehol. Még fel se öltöztek, nem elég, hogy a reggeliről lemaradnak, de még össze se pakoltak. Kicsit segítettem a Lacinak, de nem nagyon fogott az agyam. Nem akartam haza menni. Senki nem hiányzott. Egy olyan szomszédos univerzumban voltam, ahol minden stimmelt. Jóba vagyok az osztályommal, a tanárokkal és az én imádott nyelvemet beszélik. Minden kedvenc együttesem albumja egy karnyújtásnyira. Mókusok hadserege szebbnél szebb parkokban. Minden kedvenc sorozatom, humoristáim otthona. Végre önmagam voltam. Nem akartam hazamenni.
Végül le cuccoltam, már sokan lent voltak. Elkészült a híres csoportkép, ami osztályunk történetében a legjobb lett. Bár nagyon sajnáltam, hogy sokan nem voltak rajta mert nem jöttek végül… Majd elindultunk a Covent Garden-hez. Én a Lacival voltam és bejutottunk egy boltba, ahol mindenféle hülyeséget árultak. De én oda voltam a gyönyörtől, amikor rossz kedvem van mindig Skóciáról keresek képeket neten. És egyszer egy highland cow plüssről találtam képet, és ott volt előttem az a plüss. Gondolom nem kell mondanom, hogy a plüss haza jött velem! Még mozogtunk a városban jobbra balra majd a Green Parkban találkoztunk végül mindenkivel és ott pihiztünk estig. Este pedig még bevettük magunkat a Londoni éjszakai életbe... ami nincsen. Mármint jó, van, de hát vasárnap volt és mondhatom a 11 óra is késő. Soho-ban sok bár nyitva volt, és klub, de pub-ok alig. Szét vált a csapat és a Lacival és a tanárnővel találtunk végre egyet, ami későig volt nyitva. Mivel nem akartunk még egy éjszakára fizetni szállás díjat, ezért kellett lefoglalni magunkat az estére, amivel nem is lett volna gond, de ehhez túl keveset aludtunk az előző napokban. Nagyon jót táncoltunk és nevettünk, majd mindenki oda jött mert az összes többi hely, amit találtak bezárt. Amikor éjjel egykor feloltották a lámpákat és haza kellett indulni akkor már nagyon fáradt voltam. Találtunk egy buszt, negyed óra alatt értünk vissza a szállásra és vártuk, hogy mindenki visszajöjjön.
Május 24: Névnapom. Éjszaka a szálláson - pontosabban a lobbyban - kicsit tvztünk, majd mire mindenki visszajött, addigra kimentem a levegőre. Négy ember kivételével mindenki elaludt kanapékon, a földön és a csomagjaikon a szállásunk lobbyjában. Csak hajnali négykor kellett indulnunk a reptérre és én keltettem mindenkit, majd elindultunk. Egyik lány rosszul volt, másik srácnak meg már nem volt pénz az Oyster Card-ján. És túl is mentünk a busszal, szóval hátra arc. Tudtuk, hogy 4:30 előtt kell vonatra szállnunk, de 4:56-ig nem indult vonat… ez kellett, eddig túl jól ment minden! A vonaton aludtam, majd a check-in után baromi sokat vártunk. A mi gépünket mondták be utoljára. És a gate előtt még 15 perc. A gép olyan baromi lassan jutott oda, hogy felszálljon, hogy elaludtam… majd, amikor felgyorsult akkor felkeltem. Fotózni akartam, de végig aludtam az egész utat. Rendben hazaértünk, és egyből az ágyba másztam és folytattam, amit a gépen elkezdtem. Mondhatom kicsit elfáradtam!

No comments:

Post a Comment