Wednesday, July 27, 2011

Búcsú A Kürt Tanáraitól

(2011, Augusztus)

Mielőtt elkezded olvasni, kérlek értsd meg, hogy akkor is ha olykor ironikus és cinikusnak hangozhat írásom, semmilyen hátsó szándék avagy titkos üzenet nem rejlik benne. Dühöm sokszor egyértelmű lesz, azért előre bocsánatot kérek. Sokszor ott keresem a logikát, ahol nincsen, és attól rövidzárlatot kapok és olyankor mindenkit a pokolba kívánok. Tedd meg mind a kettőnknek azt a szívességet, hogy nem veszed magadra, egyik részét sem! Buta ötlet lenne, hidd el nekem!

Sokan kérték, hogy értékeljem az iskolát, ahova jártam, és a végére oda jutottam, hogy irdatlanul nehéz feladatot kértek tőlem. És miért? Mert őszinte akarok lenni. Félre akarom tenni a dühömet és a haragot és őszintén akarok véleményt nyilvánítani. Lehet, hogy fájdalmam egyértelmű lesz hol itt, hol ott, de a végeredmény egy: én csak egy vagyok a 6 milliárdból. És az esélye, hogy te olyan vagy mint én - egyenlő a nullával - ezért lehet, hogy Te jól fogod itt érezni magad.

„Ez nem valóság, de nem is álom.”

Vissza kell mennem a legelejére, amikor az én igazgatónőmmel először találkoztam. Még ma is összefutok vele néha, mert Iwiw-es profilja még mindig a helyén van. Sokat gondolkoztam azon, hogy törlöm, mint ismerős, mert fáj meglátni (gondolom más is tapasztalta már, hogy nem tudja fejben tartani mind a 200 Iwiw-es ismerősét). Főleg ha az illető már nincsen köztünk. De nem vagyok rá képes. Még mindig nem igazán tudok szembe nézni ezzel az egésszel. Tény, hogy iskolánk borzalmasan pletykás, és a saját bőrömön kellett megtapasztalnom, hogy e pletykák 90% a tanári karnak köszönhetőek, de én teljesen kimaradtam abból az információs körből, amely az igazgatónő betegségét vitatta. Márciustól már nem igen láttam, nyáron szerencsém volt összefutni vele Zsombor barátom forgatásának köszönhetően (soha nem fogja igazán megérteni, mennyire hálás is vagyok neki emiatt), majd Szeptemberben egyre gyakrabban jött a suliba és meggyőződésem volt, hogy akkor jobban van, többet fogom látni. Aztán jött az Október 20. Senki sem tudja ezt, de engem máig marcangol a lelki ismeret... 18-19-én ugyanis osztálykiránduláson voltunk Visegrádon és én nagyon is jól éreztem magam, sőt, az egyik legjobb kirándulásunk volt. Vasárnap, 19 reggelén korán keltem és figyeltem a napfelkeltét a számomra egyik leggyönyörűbb domboldalból, megtelt a tüdőm friss levegővel és egyszerűen jó volt élni. Másnap este történt... és annyira dühös vagyok magamra, amiért nem tudtam mi van vele, közben tök vidám és happy voltam ezalatt. Utálom magam. Ami ennél jobban fáj, hogy az Iwiw-en, az utolsó bejelentkezés: 2008.08.18. Ennek láttán sírni tudnék.

Féltem a találkozástól. Addig két igazgatóm volt, de mindegyikük a kedves aranyos öreghölgy kinézet ellenére mégis csak egy iskolát vezettek, és azért meg van az ijesztő tekintély. Herczeg Évában is ez meg volt, de volt benne valami más. Otthon nálunk csak egyszerűen Éva volt, ezért bennem is így maradt meg, nem akarnám letegezni, mert nem kaptam rá engedélyt és a saját fejemben is neveletlenségnek érzem, de emlékeimben így fog megmaradni. Nővérem magántanuló volt ebben az iskolában, még, amikor a Cházár András utcában volt, és osztályfőnökünk megegyezett (ennek ellenére nővérem bizonyítványa az angol tanárom kézírásával és aláírásával van díszítve... már akkor tudhattam volna, hogy valahogy a bürokrácia nem az erőssége az iskolának!). Csak később tudtam meg, hogy apukám is tanított itt egy-két évet, még, amikor a Lehel utcában laktak. Julika néni, a portásunk már ismerte anyumat, mosollyal köszöntött minket majd a titkárnő megkért, hogy a folyosón várjunk; éppen angol szóbeli vizsgák voltak, és az igazgatói melletti teremből kijött egy tanár, kedves mosolya volt, elsőre szimpatikus. Sejtettem, hogy itt nem lesz gond. Csak szeptemberben jöttem rá, hogy Ő lett az én angol tanárom is, visszagondolva viccesnek találtam, hiszen aznap egy másik tanárral sem találkoztam. Kicsapódott az igazgatói ajtaja, és kilépett a folyosóra. Két szót váltott anyukámmal, majd felém fordult, kicsit görcsölt a hasam, de ő rám mosolygott, adott két puszit és átölelt majd behívott az irodájába anyukámmal együtt. Erre nem számítottam. Egy akkora mennyiségű szeretetet vágott hozzám, amire nem készültem fel. De rendkívül kellemes volt. Az iskolakezdést megelőző héten vizsgáztam, és megismertem osztályfőnököm, magyar, fizika és földrajz tanárom. Az utóbbi kettő jól emlékezett a nővéremre, aki a maga csillagos hatosaival eléggé magasra tette nekem a mércét, köszi még egyszer! (Ha belegondolok, örülök, hogy nem az ő tanárjai érettségiztettek!)

Volt 10-ben egy tantárgyunk, a világ legnagyobb baromsága véleményem szerint, ugyanis a tanárral az osztály 9-ben megnézett egy filmet (A Titok) és arra emlékeztünk vissza egy éven át, hogy az mennyire jó volt. Na, most szerintem egy tantárgynak nem erre kéne épülnie... De ez megint az én magán véleményem! Találkoztam olyannal, aki szerette ezt az órát, neki örömmel oda adtam volna a részem! Mindenesetre az egyetlen pozitívuma a dolognak az volt, hogy hétfő első órában volt és a tanár nem nagyon szeretett bejárni, és ilyenkor az igazgatónő helyettesített. Ez sajnos csak pár alkalom volt, de akkor is mindig mosollyal telt a hétfő reggelem.

Szerettem iskolába járni, mosollyal keltem, rohantam suliba, nem nagyon akartam haza se jönni. Ez volt a második otthonom, a második családom, úgy éreztem találtam valamit, ami helyettesíti azt a sok szerettemet, akitől el kellett válnom, amikor Pestre visszaköltöztem. Aztán egy ember fogta ezt, összegyűrte, kicsit eltaposta és felgyújtotta. Hát, mondhatom eléggé rossz volt! Három ember, máig a legjobb barátom, megfogták a kezem és kihúztak a mélyből. De az én drága emberem nem hagyta annyiban és csak azért is visszarugdosott, amikor kedve kívánta. Első lecke, amit tanultam: tanár ellen nem nyerhetsz.

♪„I’m sick and tired of you setting me up, yeah, setting me up just to knock-a, knock-a, knock-a me down down down.” from: Bruce Springsteen  - I’m Going Down

Bent voltunk tehát júniusban, forgattunk egy kis filmet az évzáró után, és esélyem volt két mondatot váltani az igazgatónővel. Visszagondolva jöttem rá, hogy az volt az utolsó alkalom, hogy beszéltünk. Megköszöntem neki, hogy van ez az iskola, hogy ő ezt az egészet felépítette. Azt mondta, ne neki köszönjem, de máig örülök, hogy megtaláltam a bátorságot, hogy meg mondjam neki. Nem tudom mit tennék, ha ez bennem maradt volna máig!

Az évek során kifejlesztettem egy mérő egységet, miszerint ha a tanárok jó fejek, az osztálytársaim barmok. Ha van egy két tanár, akit nem kedvelek, akkor van egy két osztálytárs, akit igen. Ha viszont az osztály jó, akkor a tanárokat nem szeretem. Az első felállás megegyezett a 10-es évemmel, majd 13-ra átfordultunk a mérleg túl oldalára. Tanárok iránti utálatom egy számomra ismeretlen szintet ért el. Úgy április magasságában a mérleg felrobbant és kivétel nélkül utáltam mindenkit. Bár, mondhatom, hogy inkább közömbösek voltak, már nem érdekelt senki és semmi. Osztályom állandó érettségire való készülést szabotáló tervek iránt érzett dühömet egyensúlyozta a felháborodás, amit a tanárok totálisan etikátlan és értelmetlen döntés hozásának köszönhettem. Kivétel az angolszász  civilizáció, ha akarok se tudok semmi negatívat felhozni azzal kapcsolatban, ezzel ellentétben bocsánatot kérek, amiért ekkora idióták voltak az osztálytársaim az órákon és amiért olykor én sem értékeltem az órákat! I am truly sorry about that.

A legrosszabb ennek ellenére mindig is a biológia fog maradni. (Helló Krisztián! Ez azaz a rész, amit említettem :D!) Mert nem számít, hogy én utáltam, azaz én magánügyem. Ami még rosszabbá tette azaz, hogy a tanáromat nagyon is szerettem és nem akartam rá dühös lenni. Nagyon nem akartam! (Ez igaz!) És az utolsó évünk volt az utolsó csepp a pohárban. Megállás nélkül vérig sértődött, ha nem tanultunk, mintha azért tennénk, hogy őt bántsuk ezzel! De nem, csak nem értjük, senki NEM érettségizett belőle, csak egy ember, aki egész évben nem írt házit viszont mindig ötöst írt dogákon; volt suli mellett 96 másik dolgunk, például az alvás is (amit valamiért te képes vagy mellőzni! :D), és akkor ott van 80 tétel, amit tudni kéne, de szégyelljem magam és pokolra kerülök, ha nem csinálom meg a leckét! Egész évben mínusz járt, ha nincsen házid, egyszer merészeltem nem meg írni, aznap természetesen 1-es járt érte, hiszen senki más nem írt. De visszatérve az órákra, persze teljesen mindegy volt, hogy én mit mondok, hogy állandóan fent van a kezem, volt két kedvenc és az a szent, amit ők mondanak. Ha ez a paragrafus veszi el kedved attól, hogy ide jelentkezz, akkor ne aggódj, már nem tanít itt az illető. Ezen kívül nem volt ennyire borzalmas, de mivel ő volt az osztályfőnökünk ezért szerintem ez súlyosbított a dolgon. Sokszor pedig elvettünk 10 perceket érettségis tantárgyak óráíból o.fős cuccok miatt, amik ráértek, mert isten ments, hogy bántsuk a pici biológiát, mert SOHA NEM FEJEZZÜK BE IDŐBEN, tök mindegy, hogy február van, és már csak 3 oldal van hátra, de NEM FOGJUK BEFEJEZNI SOHA, DE SOHA! Utáltam. Utáltam mindennél jobban a biológiát. És akkor 1-es lesz mindenki röpije, amiből én arra következtetek, hogy nem értik, nem arra, hogy nem tanultak, és ezért az o.fő nem hajlandó a szalagavatónkon énekelni nekünk? Azok után, hogy 12 évet végig énekelt minden sulis programon? A saját osztályának, mert dühös, hogy nem értjük a sejt osztódást? Elnézést, nem tanultuk meg? Köszönöm, nagyon köszönöm. Jól esett igazán! De elismerem, kicsivel javított a helyzeten, hogy énekelt a ballagáson!

„Nothing much could happen, nothing we can't shake. Oh we're absolute beginners, with nothing much at stake.” from: David Bowie – Absolute Beginners

Mindig is lesz olyan, amit soha nem fogok megérteni (de ez nem igazgató függő!). Sosem fogom megérteni, miért nincsen a wc csésze a padlóhoz ragasztva a félemeleti wc-ben. Soha nem fogom megérteni, hogy miért ragaszkodnak az A és B-s osztályok keveréséhez 9-ik évfolyamban, az angolos évben, amikor már tudjuk, hogy 10-iktől nem lehetnek együtt angolon, mert nincsen elég terem az iskolában, hogy az adott órában 4 termet is lefoglaljanak. Nem egyszer hallottam, hogy emiatt siránkoztak az emberek, hogy 9-ben mindenkit ismernek kivéve a saját osztályuk, és emiatt 10-ben inkább az évfolyamtársakra vágynak, akiket mellesleg pont azért, mert nincsenek többet együtt megutálnak a végzős évre... Ennek mi értelme? Ha ragaszkodunk ahhoz, hogy az angol szintjükhöz megfelelően legyenek beosztva, akkor meg csináljunk olyan terembeosztást, ami ennek megfelel! Sosem fogom érteni az angol tanárok, miért tartják baromi bátorítónak a helyesírási hibákkal teli írásokat kiragasztani a falra! Ez senkinek a hangulatát nem dobja fel, ezzel ellentétben azt az illúziót kelti, hogy a tanár arra se képes, hogy kijavítsa a diákok írásait... Találkoztam már olyan diákkal, aki azt hitte, hogy jót írt, majd egy évig minden munkája rosszul sikerült. Sokkal bátorítóbb beadni, visszakapni egy javítottat, tanulni a hibáinkból és utána büszkén kirakni munkánkat. Sosem fogom megérteni, miért nem költünk egyszer 10 milliót minden ablak kicserélésére, ahelyett, hogy minden évben fizetünk milliókat a fűtésért. Sosem fogom megérteni, miért mondjuk, hogy az előző rendszernél eltűntek pénzek, amikor akkoriban 3 titkárnőre is volt pénz, minden DÖK-ös programot tudtak finanszírozni, és nem rúgtak ki senkit, aki nem tudott fizetni (ismerjük el, hogy ez történt, semmi értelme körül írni és az igazolatlan órákra kenni!). Sosem fogom megérteni, miért mondják, hogy az „alapítványi hozzájárulás” az egyetlen bevétele az iskolának, amikor a bejárat mellé bele van fúrva a falba egy plakát, ami arról árulkodik, hogy az Unió 23 millióval támogatja az iskolát; nem beszélve a focizókról, akik bérlik a pályát/tornatermet, a délutáni kurzusokról, amik miatt sokszor nem tudtunk szalagavatós táncunkra készülni, ja! És most már van pénz 3 titkárnőre? Mi a franc? Sosem fogom megérteni a DÖK miért nem kapja meg 20 éve azt az anyagi hozzájárulást, amit törvénybe vettek, hogy az iskolának biztosítania kell? Oh, várjunk, de mégis eléggé sok mindent fizetett nekünk az előző rendszer, akkor újra fogalmazom a kérdésem: miért mondják azt nekem, hogy két 800Ft-os műanyag koronát nem képes kifizetni nekem az iskola, mert, hogy néz ki a könyvelésben az, hogy „műanyag korona”? Megmondom, hogy! Azt írjuk bele, hogy „Diák Önkormányzat – Farsangi kellék” és ígérem SENKIT NEM FOG ÉRDEKELNI, hogy az mi ott! Ha igen, akkor pedig fel lehet hívni telefonon, majd én tisztázom! Lett volna a sulinak két koronája, amit bármelyik játékos programján felhasználhatott volna, de nem! Minek? Sosem fogom megérteni más iskolákban miért lehetett a tesi órán keringőzni/osztály-táncolni. Sosem fogom megérteni, hogy ha valami működik, akkor azt miért fogjuk és vágjuk ki a kukába. Sosem fogom megérteni, hogy a tanárok ........... az igazgató háta mögött (ez olykor számomra és évfolyamomnak előnyös döntés volt, emiatt inkább nem részletezem). Sosem fogom megérteni, miért ragaszkodunk az iskolának a feljelentéséhez, amikor szemmel láthatóan nem találnak semmit!!! Csak fölösleges tortúrán passzírozzuk át azt a pár diákot, akiket elvileg szeretünk. Sosem fogom érteni tanárjaim, hogy tudnak kiállni és közölni velünk, hogy mennyire szeretnek itt tanítani, amikor olyan tanárok, akik láttam, hogy több mint kolléga viszonyba kerültek az igazgatóval, minden héten valami totálisan mást csinálnak, mint aminek elvileg lenni kéne? Mi ebben a jó? Miért poén a rettegés, de most komolyan? Lehet, hogy az igazgató közli egy tanári értekezleten, hogy ő ilyen és nem fog változni. Ami oké, legyen, ő is csak ember, nem fogom bántani a döntései miatt, mert semmi jogom hozzá. Ő ilyen és kész. Vagy elfogadod, vagy mehetsz a p****ba. Egyszerű. De akkor miért csinálnak úgy, hogy nem zavarja őket, majd kérik a diákokat, hogy falazzanak? Annak mi értelme? Szerintem ezzel már 19.000x rosszabbat tesznek, mint az, hogy az igazgató kiáll és közli, hogy ez van! Ő legalább vállalta a véleményét! Egyszerűen mindenki kihasznál mindenkit és minden szituációt! Zseniális! Na EZT nem lehet tanítani, ezt meg kell tapasztalni! Sosem fogom megérteni, hogyha a végzős évfolyam tele van lyukas órákkal rendelkező fiatalokkal, akkor miért nem lehet az egyiket megkérni, hogy a hülye havat lapátolja el az iskola elől (valamiért ez két évvel ezelőtt mindig megoldható volt...), annak érdekében, hogy a szomszéd nénikék ne jelentsék fel az iskolát és a tanárok se essenek pofára reggelente!

♪ „Az ötlet ennyi: innen el lehet menni. De persze nem siet senki.”

De abbahagyom. Mert ezt te nem értheted. És miért? Mert semmi közöd hozzá, ahogyan nekem sem volt. Túl sokszor akadtam ki olyanon, amihez semmi közöm nem volt igazából, mert előtte két évig úgy tettek, hogy van. Ha te most jössz ide, te már erre a rendszerre leszel betanítva, te ezt nem fogod megkérdőjelezni és ez így van rendjén. De nekem volt egy igazság érzetem és fájt, hogy ha azzal visszaéltek, mert, ahogyan az igazgatónak és az angol tanáromnak is lehet véleménye rólam, úgy nekem is lehet róluk. Én a blogomon osztom, ők a tanáriban. Pont. Mindenkinek ugyanannyira fájt, nem igaz?

Nem mondhatom, hogy csalódtam, mert nem csalódtam, csak félre ismertem őket. Ezek 30 éves elmúlt felnőtt emberek voltak, és 30 fölött nem változik az ember. Csak reméltem volna, hogy én lehetek a gyerek és nem a tanárjaim... Megbántam, hogy megismertem őket? Talán. Sokat köszönhetek nekik? Részben igen. Miért részben? Mert vannak olyan fájdalmak, olyan érzések, olyan kétségek, amiket nem a tanárnak kéne az emberben ébresztenie, hanem a sok f***fejnek, akik a gimi után következnek! Houston, we have a problem! Valahol elrontottuk a sorrendet gyerekek! A „meg fogom az személyiséged és ráhányok” nem tartozik a „megtanítom, mert kint is ilyen a világ” kategoríába (vagy, hogy Halák András barátom idézzem „Hülye az a kijelentés, hogy nem csinálom, mert az egyetemen se fogják. Akkor az oviban azt mondom, hogy nem játszok veled, mert az egyetemen sem fognak?”). De megint túl negatív vagyok, nagyon nehéz írni ugyanis. A könnyekkel küszködök, és ezzel egyaránt a búcsú videómat vágom, és a szép a szomorúval keveredik és nehéz, nagyon nehéz pártatlannak lenni. Többek közt, mert az én oldalamon akarok állni. De én hol állok?

♪ „’Cause nobody wants to be the last one there, and everyone wants to feel like someone cares.”

Mindig is dühös leszek, mert vártam, csöndben és nyugodtan vártam azt az egyetlen egy lehetőséget, ami minden barátomat megilletett előttem. Azt, ami miatt ez az iskola más volt. Az, ami miatt családias volt és szeretni való. Nem sokkal a változásokat követően tudtam meg, hogy ez is pofára megy, szóval nem kéne sokat reménykednem. Amikor 11.-es voltam, az angol tanárunk hosszasabb időre lebetegedett és az egyik órán két végzős diák helyettesített. Zsombor barátom még fiatal Kürtösként kapott erre lehetőséget. Valamiért azt hittem, hogy én is élhetek ezzel a csodálatos lehetőséggel talán majd, ha végzős leszek. De nem. Valaki azt mondta, hogy biztosan, mert a szülők panaszkodtak. Hiszen, ha nem tudnád, a szüleid állandóan az iskolát hívogatják és panaszkodnak! Ezt csak azért találom hihetetlennek, mert, amikor az én évfolyamom akarta elérni az igazgatást, hát... rövidre zárva nem sikerült nekik, mert valaki mindig tárgyalt... Viszont velem ellentétben Zsombornak iskolából való távozása után is felajánlották, hogy bármikor visszajöhet órát tartani... Egy tanárunk fel is ajánlotta osztálytársaimnak, ezzel elismerve, hogy helyettesítés ide vagy oda, nem kell ahhoz betegnek lenni, hogy ne kelljen órát tartania! Szóval vagy valóban nem telefonáltak a szülők, vagy megint úgy döntöttünk, hogy nem osszuk meg az igazgatással a terveinket. De nem akarnék féltékeny lenni a Zsomborra, csak rosszul esik, ha arra gondolok hány tanáromnak meséltem, hogy én is tanárnak készülök (többek közt olyanoknak is, akik a helyettesítést szervezik). De hát kit is érdekelek én, nem igaz? Jól viselkedtem, mosolyogtam, rendes voltam egészen addig a pontig, amikor rájöttem, hogy tök mindegy mit csinálok. És onnantól kezdve ez is történt. Elkezdtem tesztelni kit mennyire tudok felhúzni és végre élvezetes volt! El sem tudjátok képzelni, hogy egy olyan aprócska szótól mint ’bunkó’ az emberek agyvize, hogy feltud forrni! Mondták, hogy megsértettem őket, és kérdezték, hogy szerintem megérdemelték-e... Naná! Ne hülyéskedjünk már! Magukat (mind annak a 33 embernek, akit 2009 Májusában még szerződés ide kötött) zavarta, amikor az én életemet vágták haza? Nem úgy tűnt! Azt hittem, hogyha melléknevekkel látom el őket, akkor rájönnek, hogy mennyire megbántottak és mekkora fájdalmat okoztak nekem, de nem! Megint nekik állt feljebb! Én ezzel az emlékkel maradok életem végéig, mert gimibe csak egyszer jár az ember, maguk meg jövőre kapnak 40 új diákot! Ha valamit, akkor azt bizonyították, hogy ha valamit el akarnak felejteni, elfogják felejteni! Nem aggódom Önök miatt.

De megint elkaptak az érzelmek, szóval kicsit megnyugszom. 

Hogy egyszerűbben megértsd, ezt az egész igazgató váltást én úgy éltem meg mintha a szüleim elválltak volna. Ami részben azért röhelyes, mert kevés olyan boldog házasság van a világban, mint a rendes szüleimé. De az egész mégis ilyen volt. Apu megsértődött és elhagyott, anyu meg csak csúnyát mondott apuról. De, ahogyan az idő telik apu egyre jobban fog hiányozni, ami rosszul esik anyunak, de a végeredménye ugyanaz, a gyerek fog szívni. Mert aput baromira nem érdekli, veled mi van, csak az a fontos, hogy anyut szidja neked, amikor veled van és anyu csak megsértődik ha te bármilyen szinten is megmered kérdőjelezni, hogy neki van-e igaza. És mind a kettő ezt úgy csinálja, hogy nem mond el neked mindent csak várja, hogy te majd „helyesen” döntsél!

Ha netán egy volt tanárhoz van szerencsém, és éppen virul a feje, mert úgy érzi, szidom a mostani rendszert, akkor ne aggódjon, kitérek magukra is. Kezdjük az egyszerű, és azt hiszem már mindenkiben felmerült alapvető kérdéssel, miszerint: MI A FRANC BAJUK VAN MAGUKNAK??!! (Tisztelet annak az 5 kivételnek, és nekik NEM szól ez a része írásomnak!), de komolyan? Miért van az, hogy csak azokkal lehet kulturáltan beszélni maguk közt, akiktől már térden állva bocsánatot kértem és elismertem, hogy tévedtem? Sőt nem, nem tévedtem. Mert valljuk be, sértődött levelek és „hülye vagy lányom nem értheted te ezt”-en kívül semmi hasznos tanácsot nem kaptam. Nem volt miben tévednem, volt egy osztályfőnököm, aki megkért, hogy bízzunk benne és maradjunk és egy másik oldal, ahol csak 3 ember volt képes elmondani mi a baja, a többi meg nevekkel dobálózott és közölte, hogy ne is számítsak tőlük semmire, ha nem váltok iskolát azonnal! Megkerestem Önöket, mert az egyetem előtt álltam, egy fontos és nehéz döntés előtt, mint mondtam tanár akartam lenni és szükségem volt tanácsra, szükségem volt arra, hogy beszélhessek olyan tanár ismerőseimmel, akikre felnéztem (mert az iskolában lévő helyzet nem volt túl kedvező, szeretem tanárjaimat, de nem a huszonéves kategóriától akartam választ kapni az élet nagy kérdései; a nem húszas réteg pedig még mindig utált engem a ’bunkó’ miatt...) Írtam levelet, írtam beszámolót, bocsánatot kértem, esedeztem egy lehetőségért, hogy lássam Önöket még egyszer...  Aztán a kedvenc levelem a szalagavatós meghívómra érkezett válaszként „Kösz nem. (...) Mi előre megmondtuk.” Mit? MIT MONDTAK?? Semmit! Itt van mellettem másik 200 diák, akin maguk mind áttapostak, amikor szó nélkül felálltak, és ők sem nagyon tudják felidézni mire is hívták fel a figyelmet és megint ott tartunk, hogy kinek volt igaza! Senkinek nem volt igaza, megmondjam mi van? Valaki, valaki, aki egy borzasztóan erős és okos és egyedüli ember volt meghalt. Szomorú, de meghalt. És az, akinek a kezében hagyta, érthetően nem volt képes átvenni. Nem, mert nem felel meg a munkára, vagy mert nem ismerte úgy az iskolát, mint azt kéne, hanem mert túlságosan is kötődött hozzá érzelmileg. És ezt meg tudom érteni. De emiatt kerültünk abba a helyzetbe, hogy ki legyen kinek az utódja, és igen, olyan lett, akivel maguk nem értettek egyet. Szar ügy! Pont, ennyi. Igen, alapítványi iskolánál nem kéne pályázattal eldönteni, hogy ki vegye át az irányítást. Igen, egy alapítványi iskolánál jó lenne, ha az alapítvány nem NYOLC HÓNAPPAL KÉSŐBB TUDNÁ MEG, HOGY MEGHALT AZ IGAZGATÓ!!!! De ez van, voltak itt félreértések bőven és én, akiben Önök megbíztak és négyszemközt megosztották oldalaik a sírba fogom vinni, amiket mondtak. Mondhatom, a két oldal nem fedi egymást, de ezen már meg sem lepődtem... A Kürt darabokban volt, nem kicsit, nagyon. Az erős tanári kar, amit mindig úgy láttam, mint egy nagy láncolat, ami elkapja a problémás diákokat és segít rajtuk, elrozsdásodott és a diákok közt már csak a tanári kar ellen érzett utálat élt. Amikor megtudtam ki lesz az új igazgató, akkor csak arra tudtam gondolni, hogy igen, ő rendben fogja rakni ezt. Gatyába rázza a dolgot. „Mi előre megmondtuk.” Mit is? Kérdem újra. És bevallom megtette, gatyába rázta, először érzem azt, hogy a tanári kar megint létezik. Kimondottan érzem a szeretetet köztük és ez jó érzés. Az, hogy ez az egész azzal végződik, hogy én úgy megutáltam ezt a sulit mint a ****-t az számomra szomorú, de bíztat, ha arra gondolok hány barátot hagyok itt. De el kell mondanom, hogy nekem mi a véleményem az igazgató jelöltekről. Tudom, ezért még valaki pofán vág, de nem érdekel. A tanárnő, aki először átvette a munkát, őszintén megmondom, úgy éreztem nem felel meg,  pusztán azért mert tudtam, nem ismerheti annyira Herczeg Évát, így nehezen tudja folytatni munkáját. Az elmúlt két évben rájöttem, hogy ha próbálkozott volna se tudott volna jobban hasonlítani rá. A „nyitott ajtós igazgató” szerepét csillagos 5-el végezte, és valószínűleg ha az ellene növekvő „anti-tábor” nem tesz meg mindent, hogy kigáncsolja félúton, akkor azok, amiket mint DÖK-sök kértünk talán meg is valósulnak. A mostani igazgató tudtam, hogy helyére hozza a dolgokat, bár én úgy érzem, hogy ez nagyon lassan ment, és biztos voltam benne, hogy a „megfogjuk a problémás” diákot az átmegy „rúgjuk ki”-be. Nem tévedtem, ebben is meg van a tökéletes összhang a tanárok közt. Bár, hogy őszinte legyek, ezzel még egyet is tudok érteni, sőt, volt olyan, akit sokkal előbb is ki lehetett volna tenni! A rendbe hozással persze együtt járt az is, hogy a saját stílusában teszi ezt. Titkárság csak megadott időben van, lehetőleg 7 napos szünnap előtt pénteken (ami mellesleg az egyik nap lenne, amikor a diákok mehetnek...), elküldjük a titkárnőt szabira, ha netán van valami sürgős, nehogy el tudjuk intézni a dolgaink, és a „nyitott ajtó” helyett zárjunk mindent kétszer kulcsra. És mint már említettem ezen, nem nagyon tudtam se én, se László, se Zsombor barátom változtatni. De itt jön a nagy igazság. Én egyiküket se akartam XD. Én máig egy teljesen másik embert néztem ki magamnak, mint megtudtam nem vagyok ezzel egyedül, sőt, és nem azért mert ezt az embert nagyon szerettem mint tanárom, hanem mert benne bíztam. A listára írandó, hogy egy eléggé szép mennyiséget letudott években az iskolában, máig valahányszor meglátja Herczeg Éva nevét látom a fájdalmat a szemében és tudom, hogy megvoltak a papírjai ahhoz, hogy pályázzon. Ismerve dolgozatjavítási szokásait és ahhoz kedvét, meg tudom érteni, hogy miért nem pályázott, XD, továbbá feltételezem, hogy jobban szeret tanítani, de egyszer megkérdezném, hogy miért nem? Értsd meg te, aki pontosan tudod kire gondolok, ha olvastad eddig írásaim láthatod, így 6 oldallal később, hogy nem kicsit gondolkoztam ezen és nem hagyom, hogy ebben a kérdésben befolyásoljanak az érzéseim. Kommunikáció képtelensége ellenére rendkívül jól ismeri ezt az iskolát és diákjait és szerintem, ha nem is a papír és a gazdasági részlet rendberakása lett volna az erőssége nagyon jó munkát végzett volna. De ez nem történt meg. Helyette kaptam ezt: volt három ember, aki elmondta nekem, hogy azért távozik, mert undorítóan viselkedtek vele, mert fél és nem bírta nézni, hogy szeretett kollégái egymás nyakának ugranak. Igazuk van, fáj, de elengedem őket. De a többi, akik 2 évvel később is képesek minket diákokat utálni, azért mert nem voltunk hajlandóak azonnal iskolát váltani, azok már elnézést, de tudják hova dugják! Ígértek nekünk egy másik iskolát, egy új Kürtöt, és várunk. Hogy őszinte legyek én máig várok, hogy ez megvalósuljon, mert, ahogyan sokuknak írtam búcsú levelemben, én itt vagyok, ha kell valami, elérnek... de maguknak (mind annak a 33 embernek, akit 2009 Májusában még szerződés ide kötött!) undorító háborús állapotot kellett teremteniük és olyanokat maguk ellen uszítani, akik szerették Önöket. Csak gratulálni tudok!

Sokat tanultam. Irdatlanul sokat és a felének semmi köze az oktatási minisztérium által megadott tantárgyakban elvárt követelményekhez. Bejártam a fél világot ezekkel az emberekkel, és azt semmiért nem cserélném el.

Soha nem fogom elfelejteni, amikor majdnem kiköptem a szívem az ijedségtől, mert az osztályfőnököm megállás nélkül csapkodta az asztalt a naplóval, többnyire totálisan random. Nem felejtem, amikor megismertem az első gimis matek tanárnőm, a világ legaranyosabb és legszórakoztatóbb emberét! Vagy, amikor megkaptam a dicséretem angolból, mert egy évet tanultam megállás nélkül az emelt érettségire, és az írásbelire teljesen egyedül készültem és egyszer úgy éreztem, hogy igen, igenis megérdemlem azt a hülye dicséretet érte! Soha nem feledem azt a drága angol tanárnőt, aki puszta kedvességből felkészített az angol szóbelire, nélküle soha nem lett volna max pontos, köszönöm! Az első igazgatói dicséretemet a francia tanárnőmtől, az egy kellemes karácsony volt a szüleimnek. Soha nem felejtem el azt az 5 hónapot, amikor én is színjátszós lehettem és megismertem a legjobb barátaim. Sosem felejtem, amikor egy tanár, aki sajnos minket személy szerint nem tanított, engem és Lászlót az iskola „lelkének” nevezett, egyszer, amikor már sokadszorra bent maradtunk késő délután. Soha nem felejtem a kémia tanárnőm, aki azt mondta anyukámnak, hogy ő köszöni, hogy taníthat engem. Vagy a német tanárnőm, akinek köszönhetően gond nélkül beszélek osztrák benzinkutaknál, amikor átutazóban vagyok. A DÖK elnökségének elvesztését követően kapott kellemes szavakat az igazgatóhelyettes úrtól. Mely csak erősített, és az azt követő évben pedig kiérdemeltem e feladatot és büszkén vettem át az engem megelőző fiatal harcosoktól. Majd ugyanezzel a büszkeséggel dobtam el magamtól, amikor rájöttem, hogy a 200 diákból egy sincsen, akinek érdemes itt güriznem. Szép idők voltak  :D. Sosem felejtem azt a pillanatot, amikor rájöttem, hogy a testnevelés tanáraimat mennyire szeretem, ez egy új dolog volt számomra, de már tudom, hogy azért volt lehetséges, mert nem tesiztem!

Kérlek, értsd meg, bárki is vagy, legyél volt diák, jelen diák, jövőbeli diák, vagy egy tanár a sok közül, aki itt megfordult, vagy itt akar dolgozni, hogy az utolsó évemben született Kürt elleni propagandám ellenére nem akarom megmondani, hogy mit tegyél. Én a saját bőrömön tapasztaltam meg, hogy milyen, amikor átvernek. Az arcodba hazudnak, és olykor a hátad mögött nevetnek ki. Itt fontos tudni, hogy ez a gimnáziummal együtt jár, nem csak kimondottan a Kürttel! A különbség pusztán az, hogy más iskolákban a diákok csinálják ezt veled és nem a tanárok... De ezek mind személyes gondjaim voltak, egy-egy bizonyos emberrel, és az esélye, hogy veled megtörténjen az lehetetlen (bár a valószínűség számítás nem az erős pontjaim közé tartozik!). Lehet, hogy te is szeretni fogod, lehet, hogy ez a rendszer neked megfelel. Nem elég szerintem azt mondani, hogy „Annak ellenére, még mindig jobb, mint más sulik”. Ez olyan, mintha azt mondanám, hogy az első világháború még mindig jobb, mint a második. Nem, nem az! És szerintem eléggé jól bizonyítottam, hogy a memóriám jó, de így is képesek voltak hazugnak nevezni az arcomba, amikor rámutattam arra, hogy egy másik illető emlékszik rosszul egy közös beszélgetésünkre. Majd megint én voltam hisztérikus, amiért nem fogadtam örömmel, hogy elvileg hazug vagyok. Logikus, nem? De ennek ellenére lehet remek osztályod, lehetnek szimpatikus tanárjaid, és ha mázlid van a biológiát nem az igazgató fogja tanítani (csak vicceltem, eléggé jól tanít, úgy kettőnk közt!). Én sokat letettem az asztalra, és megdolgoztam azért, hogy joggal írhassam le azt, amit itt most elolvastál. És nem a harcot keresem, nem akarok veszekedni, nem fogok soha többet rosszat mondani a sulira. Bocsánat, de ezzel egyaránt jót se. E írásom és búcsú videóm miatt félek nem csöndesen, de távozom.

„Menni kéne, mozdulni végre. De visszatart valami még. (...) Az út végén, majd megpihen. Hívogat egy új világ.”

Egy dolgot ért el bennem ez az egész. Nem akarok egyetemre menni. Nem akarok az életemben még egy tanárral találkozni. Bár hét éves korom óta készülök rá, de én nem akarok tanár lenni. Az egész utolsó évem végeredménye az volt, hogy tanáraim és osztálytársaim minden maradék csöppnyi önbizalmamat elvették és porba tiporták. Nem maradt semmi. Hova menjek tovább? Láthatod e blog többi lapjáról, hogy van mivel elfoglalni magam, csakhogy egyikhez sincsen kedvem. Semmihez nincsen kedvem. Egy embert kértem, hogy olvassa el a forgatókönyvem, soha nem fogja. Egy embert kértem, hogy kitehessük iskolában a munkáim, soha nem fogja. Ezek azért lennének számomra fontos dolgok, mert azt hittem olyan kezébe adtam őket, akiben bízhatok. Tévedtem. A nyelvi tanárok köszönetén kívül semmi jót nem tudok felhozni erre az évre. Bár már most tudom, hogy a tesi tanárom leszólna, hogy megint a dolgok negatív oldalát nézem, de akkor kérem, mutasson rá a pozitívra. Bár egészen eddig izgatott a gondolat, hogy mélyebben bele vethessem magam az angol irodalomba és hozzám hasonlókkal találkozzak, akik Jane Austen-t tudnak fejből idézni, és látták Shakespeare darabjainak az összes filmes adaptációját. Sajnos a végeredmény egy marad: nem akarok soha többé egy tanárral sem találkozni.

Hé te! Ha olvastad, és leakarsz szólni, mert gonoszat mondtam rád, és rosszul esett, kérlek, csak egy percig képzeld el nekem milyen érzés lehetett azt megélni, és most leírni. És, ha esetleg Ön egy tanár, és szeretné felhívni a figyelmet valamire, amit félre értettem, akkor kérem tisztelettel, értse meg, hogy leszarom! Egy dolgot megfigyeltem, ebben az iskolában mindent meg lehet magyarázni. Néha annyira jól, hogy ha előttem ült egy nyuszi, képesek voltak elhitetni velem, hogy az egy kutya. Nem érdekel, nem érdekel, nem érdekel! Semmit nem mondhatnak, ami jóvátenné a rosszat és nem fogom hagyni, hogy tovább rondítsák a szépet. Sajnálom. Túl sokáig el akarták hihetni velem, hogy egy sértődékeny kislány vagyok, tessék sikerült. Nesze, itt van, becsukom szemem, füleim és sikítok. Buta leszek és tehetetlen, hiszen ha valamit tanultam volt tanárjaimtól azaz, hogy hülye vagyok és nem tudok semmit. És megtanultam mostani tanáraimtól, hogyha tudok valamit, akkor azt felejtsem el, mert veszélyes a karrierjük szempontjából. Túl sokáig mondták, hogy ne törődjek a dolgokkal, haladják tovább, hát tessék, sikerült.
Az én Kürtös kalandom itt ért véget. Négy hosszú év volt, és minden pillanata aranyat ér. Nem igazi arany, de valahol csillog. Ha érdekel, hogy mi is csillogott benne, nézd meg búcsú videóm.
Hogy mit fog kiváltani ez a bejegyzés vagy a videó? Egész biztos vagyok benne, hogy az én nevem is felkerül a tiltó listára.

♪„There is no future, there is no past. Thank God this moment’s not the last.” from: Rent – Finale B

Ha bárki is ezen az írásomon megsértődik, szépen kérem, ne tegye. Semmi értelme! Ha bárki is hallgatna az én véleményemre, akkor a tanáraim sosem mentek volna el és a diákok fele pedig már nem lenne itt. Sőt annyira nem ér semmit az én véleményem, hogy még én sem hallgatok rá, hiszen egy telefonhívás és megóvom magam ettől az egész szánalmas szenvedéstől, de maradtam. Megvádoltak, hogy fájdalmat okozok a tanáraimnak, erre csak azt tudom mondani, hogy kölcsön kenyér visszajár, én abba nem rúgok bele, aki nem ad rá okot. És ha objektíven tekintünk az írásomra, szerintem jelent meg ennél már sokkal rosszabb az iskola ellen, talán Önök tiszteletbe tudják tartani, hogy Nekem szükségem volt Erre, hogy lezárhassam magamban és esélyt agyjak sebeim gyógyulására. Mert nem, nincs ott vége, hogy „bezzeg majd az egyetemen!”. Én senkit nem akarok bántani, és remélem ez érződött is. (Kivéve egy embert, maga mehet a pokolba!.... Na, jó nem.)

„Mi szeretsz a matekban?”
„Azt, hogy logikus.”
-                              - Hörmann Anikó


2011.07.21 - CsorEsz

No comments:

Post a Comment