Monday, August 31, 2015

Blogger: Here's Why Miley's Boobs Are Not OK.

Before we head in, I want you to know that I don't mean to offend anyone - not even Miley Cyrus - I just want to talk about one very important issue that has been bothering me about her attitude --> because it is something that can influence a lot of others and that's a problem for me.


I am all about self expression, I started this blog for that very reason. But when I don't watch the VMAs, not because of the host, nor the nominees really, I just don't care for it, then I don't want to see every single post the next day be about someone's breasts. (Mostly because we have seen them so many times I just don't get how can they still be considered news?)

And here is why:

I don't care for Miley particularly, I have heard that she suffered very much during the beginning of her career as she felt that she couldn't be herself. We have facebook, we have twitter, tumblr, instagram, so on: if people want to be themselves of social forums, that's completely fine by me.

Here is where I draw the line: National television.

Remember when actresses and singers were crucified over wardrobe malfunction? (Do you know what that word means? Malfunction indicates that it is no one's fault! Yet they really truly were hanged for them...). And even if I am very happy that we live in an era where a malfunction of this sort doesn't generate bad publicity anymore and can be overlooked, I still don't believe that that privilege should be abused. 

Miley keeps asking people to respect her for who she is and tries to add "haters gonna hate" wherever she can. And that's fine, I do respect you, I respect you as an artist, a singer, an actress, a simple celebrity too, BUT I DON'T NEED TO SEE YOUR GODDAMN BOOBS EVERYWHERE. Because when you do that you are not respecting me. You are disregarding everyone's personal space and you are toying with the patience you ask others to give you.

I don't follow you on any social page especially because I don't care. And you're not the only one. I don't care for Kim Kardashian's f*cking body either. Do you think I enjoy people re-blogging and sharing her pictures? No. But I can unsubscribe from those pages too. And if I want to watch an award show about music I don't want the host to shove my face into their bosom every 10 minutes.

Asking others to be patient with you and treat you for the person you feel to be inside is indeed very hard. I am not questioning that nor am I pretending that she had an easy run. I am also acknowledging that her boobs being re-posted over and over again aren't necessarily her fault either, because as I said: social forums exist for us to do what we want and share what we want. If people want to share it, it's fine. But the same way as I know what I'm going to watch if I choose to watch porn, I want to be reassured that when I watch a show about music videos and awards, I won't be flashed every other scene by someone who hates bras. 

I just really don't.

PS: Direct message to Miley - it's sweet that you are sort of fighting against bras, but you don't share measurements with the rest of the world, so even if you don't feel the need, a lot of us do. And a lot of us feel especially that you too should wear them... you know, just in case there is a malfunction.

PS for the fans: If you wish to comment that "but you're still talking about it!", then you really don't get what I wanted to say in the first place.

Saturday, August 29, 2015

Éjszaka Ébren Londonban

Nagyon sok részét bejártam már Európának, de nem az egész világot sajnos, de messze még a vége az utazásaimnak! Végül úgy döntöttem, hogy megosztom a középiskolai kalandjaim. Már írtam az utazásaimről ez előtt is, mint München és Velence, de mivel ezek a naplóbejegyzések mindig szembe jönnek, ezért gondoltam felrakom őket nosztalgiából, a barátaimnak és, hogy felidézzem a régi szép időket!
I have traveled all around Europe, not the world unfortunately, but I do have a bucket list! I decided to share my adventures from high school. I have previously written about my adventures, from Münich and Venice, but seeing that I have had these journal entries around I wanted to put them up, for nostalgia, for my friends and to just remember the good times.
Ho giá visto un gran bel parte d'Europa, anche se non tutto il mondo! Ogni tanto rileggo il mio diario dei anni superiori e mi viene sempre una dolce nostalgia quando ripenso ai camposcuola passati all'estero. Siccome ho giá scritto sul blog su altri viaggi, come Monaco o Venezia, volevo condividere anche queste.

2010

Május 19: Reggel hatkor indult a gép, nagyon fincsi volt a kelés, hiszen két órával előbb kint kellett lenni a reptéren. Egy barátom, Lackó, pont előttem ért oda, majd mindenki más 4-után 10 perccel jött meg, volt, aki félkor. Fő a pontosság, nem igaz?
Egy osztálytársam most repült először, és állandóan cukkolták a többiek, hogy, hogyan fog leesni a gép. Ami egy részt nem vicces, másrészt meg én utálok repülni, nem félek tőle, de nem sikerült a fiúknak megnyugtatni az biztos!
Rendben kiértünk Luton-ba, bár én eléggé rosszul voltam az úton. Két barátom meg nyugodtan aludtak mellettem... Miután összeszedtük a poggyászokat, valamin 30 percig ügyetlenkedett a tanár úr, majd mire a tanárnő is odament elintéződött mindent egy perc alatt. Elképzelésem sincsen mi lehetett, de nem is számít már. Ezután vonatoztunk (Brighton), és valahányszor jött a másik sávban egy vonat, olyan hangja volt, mintha bevágtak volna egy ajtót, és a Lackó mindig ugrott egyet. Szegényt kinevettük, de annyira cuki volt. Az elsőnél még mindenki megijedt, valaki oda is szólt, hogy +Na most szartam be.
Bemásztunk -Paddington Station-, és bocsánat de, a tanár úr seggében megint volt egy rakéta, és mint a vihar előre. Sikerült egy három perces utat 10 perc alatt megtennünk. Eddig nem volt osztálykirándulás, amin ne tévedtünk volna el, szórakoztató csak pár év múlva már unalmas...
Indulás Greenwich-be... Na szerintetek rohant a tanár úr?! Ráadásul a metróknál, én maradtam hátul, hogy a többiek megtaláljanak minket. Persze itt se volt aztán semmi rossz, aminek örültem de, emiatt bármilyen kritikám lett volna az így elveszett az éterben sajnos. Greenwich-be egy olyan szerelvénnyel mentünk, aminek nem volt vezetője. Istenem, életemben nem röhögtem ennyit! A fiúk meglátták, gyorsan beültek előre, és két másodpercenként jöttek a szóviccek és a hülyéskedés. "Integetni kell a szemben lévőnek, otthon is úgy szokták." 100 km távolságról tudhatták, hogy mi vagyunk a turisták. Egy részt baromi hangosak voltunk, másrészt meg csak minket hozott lázba, hogy nincsen vezető.
A National Maritime Museumnál elváltunk. Előtte még rosszul lettem a fáradtságtól és ez oda vezetett, hogy nem bírtuk tovább, és lefeküdtünk aludni a fűben. Először egy telefon hívásra keltem fel. Majd egy kislány és egy kisfiú körülöttünk fogócskáztak... "Alfie, Alfie, wait up!". Alfie, Alfie, SHUT UP!!! Ezek után szükségem volt egy kávéra, de beértem gyümölcslével. Majd betévedtünk egy souvenir boltba, és nézelődtünk, volt ott minden szép és jó. Imádom az ilyen boltokat.
Utána visszamentünk a találkozó pontra, hogy még aludjunk, volt még egy óra, mielőtt mindenki ott lesz. De meglepetésünkre, már ott volt mindenki. Beszéltünk, hogy hívjuk fel a tanárokat és kérjük meg, hogy legyen program változás. Végül 11 diák 11 különböző dologra szavazott, és a tanároknak, amúgy is külön programja lett volna hát a Lackóval visszamentünk a szállásra a többiek meg elmentek az Oxford Street-re. 
Mi lányok és a Lackó a Kingsway Park Hotel-ben voltunk, mindenki más két házzal odébb, az Admiral-ban. 60 lépcsőfok, nulla levegő, tetőtér. Awesome! A portánál teljesen beleestem az egyik portás fiúba, akit sajnos nem láttam többet... Megjöttek a többiek, és segítettem nekik, hogy meglegyen a szoba kártya, megtalálják a szobákat. A fiúk nem voltak hajlandóak megszólalni angolul... Este még összekaptunk az ofővel a... semmin. Valamiért zavarta, hogy mi külön programokat akarunk itt ott, annak ellenére, hogy még a suliban megbeszéltük, hogy nem gond ha változtatni akarunk. De hát sejthettük volna előre, hogy ez lesz, mert mindig ez volt. Ennek ellenére békében váltunk el és a többiekkel egy sarki pubba kiültünk még beszélgetni.
Május 20: Két osztálytársammal reggeliztem, az én szobatársaim még aludtak, és szomszéd asztalnál a tanárok voltak. Tanárnő: "Eszter maguk is magason vannak?" Nem igen tudtam, miről beszél, mert még nagyon korán volt. Én: Igen.” Drukkoltam, hogy nem lesz másik kérdés. Aztán összeraktam, hogy a szobára gondol. Mint megtudtam, a tanárnő is fent lakott, sőt, még feljebb, mint mi (74 lépcsőfok). Reggeli után menekültem, mert a Lackó ugyebár egy óráig zuhanyzik, és ezzel vérig sértette a lányokat. Mellesleg meg nem akartam a 37°-os szobában lenni, ezért inkább lementem, én ne késsek legalább. Zenét hallgattam, (The Proclaimers) erre megjelent a tanárnő és leült mellém. Lehet, ki kellett volna kapcsolni az MP3-at mert semmit nem értettem abból, amit mondott. „Nem.”, válaszoltam, remélve, hogy olyan kérdést kaptam, amire ez jó válasz. Eltereltem a témát, és a szobáról érdeklődtem. Közben az agyam felfogta mit mondott, és most már arra akartam reagálni, ezért nem hallottam, amit szobáról mondott. Remek beszélgetés volt. Majd fel pattant és eltűnt. 10 perc késés mindenkinek, nem baj! Aztán rájöttünk, hogy a fizetést intézik a tanárok, én meg rájöttem, hogy igazából baromi drága volt a szállás! Még szenvedtünk a portásokkal 20 percig, majd elindultunk a Big Ben-hez. 
MP3 bekapcsolva, és elindult a fülemben a „London Calling” The Clash-től, pont, amikor megláttam a London Eye-t. Tökéletes film pillanat volt. A szívem 800-al vert. Akinél eddig nem volt fotógép, az is előszedett valamit. Annyira jó volt. Meleg, de borús. A tanár úr rohant, és nekem pufogott, hogy miért nem tudunk haladni, és majd később fotózni. Ez az egész azért volt vicces, mert a tanárnő is hátul maradt fotózni, háháhá! Ekkor kedvesen vázoltam neki, hogy azért ez aztán valami, itt állunk a Big Ben alatt, és neki az a baja, hogy nem jutunk el a parkba, hogy meghallgassuk a szar előadásokat? (ugyanis kritérium volt, hogy készülnie kell mindenkinek kis előadásokkal London látványosságairól! Lehet tippelni hány ember tartotta meg őket a tizenegyből...). Mondtam neki, hogyha tényleg ráérünk, akkor értse meg, hogy ezt most kell, és nem, amikor visszafelé elsétálnak mellette. Erre szerencsére mosolygott.
És akkor meg tartottam a világ legrosszabb kiselőadását (igen, ÉN tőlem még számon kérték), ugyanis senkit, de senkit nem érdekelt. Ami ennél legjobb, engem sem érdekelt! De 3 másodpercenként meg kellett állni, mert a tanár úr szólt, ha valaki nem figyelt. A Lackó tett három lépést hátra, álljunk meg, mert nem hallja. Egyik srác oldalra nézett, álljunk meg. Mindenkinek baromira elege volt, én meg 50%-át nem mondtam el annak, amit akartam, sőt, az angolom is egy nagy hányás volt. Igazán megérte. Utána elváltunk, és most nem bántam! Egy lány a változatosság kedvéért megsértődött a SEMMIN, és a Lackóval elmentünk a London Aquariumba. 
Még előtte betévedtünk egy játékterembe, és annyira jó volt! Egy lélek sem volt ott, minden szart kipróbáltunk: kosárra dobás, halászás, lövés, léghoki, és whack-a-mole! Marha jó volt! A Lackó összesen 157 pontot szedett össze, én meg 71-et. Aztán jött az Aquarium, ami egy eszméletlen élmény volt, és egyszerre kudarc is. Van egy Julia Roberts film, „Closer”, amiben elvileg itt van felvéve egy jelenet, de nem találtam azt a helyet, pedig azért akartam menni eredetileg, és ezért szomorú voltam. Majd tovább álltunk és elindultunk a Buckingham Palace felé mert az nem volt benne a programban, és meg akartuk nézni.
Sétáltunk a Buckingham felé, de megpihentünk a St. James Park-ban. A Lackó kipróbálta az új óriás buborék fújóját, én meg a képeslapokat írtam. A padon ültünk, és láttuk, hogy valami közeledik. Lenéztünk a földre és egy mókus futott oda a lábamhoz, nem tudtunk megszólalni, de szép lassú mozdulatokkal mind a ketten a fotógépért nyúltunk. Erre a mókus rátüsszentett a lábamra, majd elfutott... Elértük a Buckingham Palace-t, erre belefutottunk az egész osztályba. Ők is erre jöttek csak más irányból. Elindultunk együtt a Piccadilly Circus-hoz, át a Green Park-on. Ott elváltunk, a többiek múzeumban, mi a Lackóval meg felfedeztük a West End-et. A Musical poszter kollekciómba kellettek a színházak is, ahol játszották őket!
Aznap este is kimentünk a pubba, de már magunkkal rángattuk a tanárokat - nem volt választási lehetőségük! Ott, koccintás után az osztálytársam megszólt "Tanár úr emlékszik, amikor órán közölte, hogy Ön most fejre áll, és 5 percig fejre állt mert fájt a feje?" Mindenki röhögött, erre: "A tanárnő sír." szólt egy másik osztálytársam, erre mindenki oda nézett, a tanárnő nem bírta abba hagyni a röhögést és ettől könnyezett a szeme, ettől még a tanár úr is röhögni kezdett. Még meséltünk nekik más osztálykirándulásokról és minden rosszról, amit csináltunk a hátuk mögött. Miután hazaértünk még visszaindultunk mert azt hittük, hogy az osztálytársam elhagyta a telefonját, és a rohanás közben vissza a pubhoz elütötte egy taxi... ezt így elalvás előtt mondta nekünk, miután a szobában megtaláltuk a telefont két ágy között. Hát, egy pár percig nyitott szájjal állt mindenki. Ott már nagyon fáradt voltam...
Május 21: Reggel double-decker-rel mentünk a Trafalgar Square-re. Ez volt az egyik, a két emlékből, ami megmaradt 12 év alatt. Hát, nem ilyen volt... Fotózkodás után osztálytársam felolvasta az előadását. Remek volt, igazán nem tudom, miért húztuk ezekkel az időt (ezekkel? Az a három…). Elsétáltunk a Big Ben-hez a Whitehall utcáján keresztül. Jött a hajókázás, amire a Parlament mellett szálltunk fel, a Lackó elment, hogy a nővérével találkozzon, én rajtam meg kifogott a rosszkedv. A hajón lévő "guide" végig szórakoztatott minket, nagyon jókat mondott, az segített, hogy jobb kedvem legyen: "What I will say, will only be understood in the following languages: English. Scottish. Irish. Rubbish.", "The London Eye brings in so much money, that it’s employees want to rename it to: The Wheel of Fortune!" és "But you can’t see the Bloody Tower, because of the bloody trees.
A Tower-nél váltunk el, és még két szót váltottam a tanár úrral, addig a többiek mind eltűntek, nekem meg nem működött a telefonom. Remek. Nem értem el senkit, és nem volt nálam elég pénz, hogy a 2FOR1 nélkül menjek be. Szóval elkezdtem sétálni. Meg akartam nézni közelről a Gherkin-t. És őszintén nem tudom, ez, hogy épült meg, de ez egy pénisz. Egy érdekes darab, de ez akkor is egy pénisz! Nem számít, minek hívják, ez nem uborka.
Viszont Londonnak ez a negyede elvarázsolt, mert úgy éreztem egy másik világban vagyok. Mindenki szép öltönyökben, rohantak az utcákon telefonokkal a kezükben, a fülükön. A színes ruháimmal és a hátizsákommal csak az "Eltévedt Túrista" felirat hiányzott a fejemről. Ennek ellenére senki nem nézett ki engem a fekete öltönyös tömegből.
Utána elsétáltam a Tower Bridge-hez. Ott megpihentem. Hihetetlenül rossz kedvem volt, és nem tudtam miért. Sírni akartam. És nem tudtam elérni a Lackót, és ettől még rosszabb volt. Próbáltam tovább sétálni, zenét hallgatni. Gondoltam eszek valamit, Fish’n’chips, aztán visszamenten a szállásra. "Can I get the key for room 306, please?" - "Of course darling." Oh, darling vagyok! Imádom ezt az országot! Justin Timberlake vs. Michael Jackson-t néztem e tvn, és elaludtam. Alvás után sokkal jobb kedvem lett, és elmentem sétálni. Megvolt az első Starbucks-os italom is: Hot chocolate with caramel
Éjszaka osztálytársam elkezdett telefonálni, és állandóan kiment a szoba elé, bugyiban… a szomszédból is átkopogtak. Állandóan becsapta az ajtót, ahelyett, hogy a WC-be zárkózott volna be, elkezdett a szoba közepén telefonálni. Nem aludt egész éjszaka, mert aggódott, hogy a barátja miért nem válaszolt az sms-ére, utána hallottuk, hogy válaszolt… csakhogy rossz sim kártyát tett vissza a telefonjába. Mindenkit felkeltett. A Lacival váltottam 3 mondatot, majd még ő szólt én rám, hogy hagyjam már aludni, mert olyan hangos vagyok… Istenem, megakartam fojtani a párnával!
Május 22: Reggel eléggé nyűgös voltam… de ezt azt hiszem kivételesen érthető. Mint kiderült a tanárok boldogan passzolták volna a múzeumos programokat, ha csak mi nem akarjuk, hogy jöjjenek, és mi szerettük volna mert eddig egy közös programunk se volt velük. Így én, Lackó, barátnőnk és a két tanár mentünk a Natural History Museumba. A múzeumban szinte azonnal elhagytuk Laciékat, így én a tanárokkal vágtam neki a dinóknak és más ősállatoknak. A tanár úr √2-vel haladt, így végig a tanárnővel voltam. Állati jól szórakoztam. Rég beszéltünk ennyit, és a semmiről! Végre megláttam a bálnát! 7 éves voltam, és emlékszem, a bátyuskám előre rohant, majd visszajött értem, hogy készüljek fel, mert valami eszelősét fogok látni. A második emeleten voltunk, onnan volt belógatva ez az óriási bálna. Most alulról láttam, de eszméletlen volt. Amióta terveztük a Londoni utat, azóta meg akartam nézni újra. 12 évvel később ugyanitt várt rám. Nagyon szerettem volna, hogyha a családommal tudom újra élni ezeket, az élményeket, de így is jó volt, mert sokat nevettem.
Miután a Lacit összeszedtük, hazaengedtük a tanárokat, hogy aludjanak (elfáradtak az előző napi programjuk alatt). A Lacival megint végig néztem az állatos részleget, majd a barátnőnk is összeszedtük és elmentünk ebédelni. Egy kis japán kajáldát találtunk. Még sosem ettem sushi-t, és a Lackó azt akarta, hogy próbáljam ki. De kicsit féltem tőle, ezért olyat rendeltem, amit szintén sosem ettem még, de a nevét már több ezerszer olvastam a kedvenc képregényeimben, Bento-t. Ez konkrétan csirkés volt. EVan egy kedvenc könyvem, amiben a főszereplő megszökik a szüleitől Szardíniából, hogy Luccá-ban részt vehessen a képregény kiállításon. Mikor oda ér, miután felvásárolt minden képregényből, betéved egy ilyen kis étteremben, és mindent kipróbál, amit a kedvenc manga szereplői: Ramen, bento, sushi stb. A barátaimmal voltam, egy másik világban, tökéletes volt. És a kaja is marha finom volt! Életre tudtam kelteni a könyvem!
Ekkor át Oxford Street-re és a metróban kérdezte osztálytársam, hogy: "Te fingasz alvás közben?" - "Tessék?", tényleg nem értettem először, "Nyugodtan mondhatod, itt nem hallja senki." - "Nem tudok róla.", mondtam mert erre őszintén mit lehet válaszolni? Erre "Én sose szoktam.", de a mögöttem álló pasi ekkor oda szólt magyarul: "Sosem tudhatod!", na ezt fuldokló röhögés követte miután leszálltunk a metróról. 
Next stop: Oxford Circus. Please, mind the gap between the train and the platform. Az Oxford Street-en megint belebotlottunk mindenkibe, úgy két boltonként, este meg a tanárnő szobájába másztunk fel és vele beszélgettünk egy jó órát. Korán elmentünk aludni és még Family Guy-t néztünk a háttérben, én becsomagoltam, hogy reggel ne kelljen a szobában lennem, amikor a lányok ügyetlenkednek. 
Május 23: Már korán reggel kezdődött a veszekedés, úgyhogy megszöktem, gondoltam kényelmesen reggelizek. Utánam a tanárnő volt az első, olyan aranyos volt, beült mellém. Segítenem kellett volna eldönteni, hogy a szomszéd asztalnál ülők olaszok-e. 3 év után először nem tudtam olaszul, egyszerűen semmi nem jutott eszembe. És, amikor koncentráltam, akkor abba hagyták a beszélgetést… köszi. Szórakoztattam még a tanárokat egy kicsit, de igazából nem akartam felmenni a szobába. Így is mielőtt eljöttem reggelizni, egyik lány: "Hát drágáim, egyikőtökkel se költöznék össze." erre a másik lány "Hát igen én se." CS*ZD MEG MIATTAD KELTÜNK FEL HAJNALI NÉGYKOR! Már rég befejeztem a reggelit, de nem mozgott a lábam, így is hallottam a fejemben, hogy a Lackóval veszekednek, mert merészelt zuhanyozni! Inkább megvártam a tanárokat, majd egy szép lassú, lassú sétát tettem a boltig. Ráérek. Gondoltam csak akkor mászok fel utoljára, ha már utána lehozhatom a cuccaimat. Felmentem, senki nem tartott sehol. Még fel se öltöztek, nem elég, hogy a reggeliről lemaradnak, de még össze se pakoltak. Kicsit segítettem a Lacinak, de nem nagyon fogott az agyam. Nem akartam haza menni. Senki nem hiányzott. Egy olyan szomszédos univerzumban voltam, ahol minden stimmelt. Jóba vagyok az osztályommal, a tanárokkal és az én imádott nyelvemet beszélik. Minden kedvenc együttesem albumja egy karnyújtásnyira. Mókusok hadserege szebbnél szebb parkokban. Minden kedvenc sorozatom, humoristáim otthona. Végre önmagam voltam. Nem akartam hazamenni.
Végül le cuccoltam, már sokan lent voltak. Elkészült a híres csoportkép, ami osztályunk történetében a legjobb lett. Bár nagyon sajnáltam, hogy sokan nem voltak rajta mert nem jöttek végül… Majd elindultunk a Covent Garden-hez. Én a Lacival voltam és bejutottunk egy boltba, ahol mindenféle hülyeséget árultak. De én oda voltam a gyönyörtől, amikor rossz kedvem van mindig Skóciáról keresek képeket neten. És egyszer egy highland cow plüssről találtam képet, és ott volt előttem az a plüss. Gondolom nem kell mondanom, hogy a plüss haza jött velem! Még mozogtunk a városban jobbra balra majd a Green Parkban találkoztunk végül mindenkivel és ott pihiztünk estig. Este pedig még bevettük magunkat a Londoni éjszakai életbe... ami nincsen. Mármint jó, van, de hát vasárnap volt és mondhatom a 11 óra is késő. Soho-ban sok bár nyitva volt, és klub, de pub-ok alig. Szét vált a csapat és a Lacival és a tanárnővel találtunk végre egyet, ami későig volt nyitva. Mivel nem akartunk még egy éjszakára fizetni szállás díjat, ezért kellett lefoglalni magunkat az estére, amivel nem is lett volna gond, de ehhez túl keveset aludtunk az előző napokban. Nagyon jót táncoltunk és nevettünk, majd mindenki oda jött mert az összes többi hely, amit találtak bezárt. Amikor éjjel egykor feloltották a lámpákat és haza kellett indulni akkor már nagyon fáradt voltam. Találtunk egy buszt, negyed óra alatt értünk vissza a szállásra és vártuk, hogy mindenki visszajöjjön.
Május 24: Névnapom. Éjszaka a szálláson - pontosabban a lobbyban - kicsit tvztünk, majd mire mindenki visszajött, addigra kimentem a levegőre. Négy ember kivételével mindenki elaludt kanapékon, a földön és a csomagjaikon a szállásunk lobbyjában. Csak hajnali négykor kellett indulnunk a reptérre és én keltettem mindenkit, majd elindultunk. Egyik lány rosszul volt, másik srácnak meg már nem volt pénz az Oyster Card-ján. És túl is mentünk a busszal, szóval hátra arc. Tudtuk, hogy 4:30 előtt kell vonatra szállnunk, de 4:56-ig nem indult vonat… ez kellett, eddig túl jól ment minden! A vonaton aludtam, majd a check-in után baromi sokat vártunk. A mi gépünket mondták be utoljára. És a gate előtt még 15 perc. A gép olyan baromi lassan jutott oda, hogy felszálljon, hogy elaludtam… majd, amikor felgyorsult akkor felkeltem. Fotózni akartam, de végig aludtam az egész utat. Rendben hazaértünk, és egyből az ágyba másztam és folytattam, amit a gépen elkezdtem. Mondhatom kicsit elfáradtam!

Monday, August 3, 2015

"On the 23rd Page" Behind The Scenes

A legutóbbi forgatásom, kisfilmem, minden titka és eredete! For the English version of this entry, regarding the making of my latest short roll down ;)


Mindenki máshogyan fekszik le aludni. Én mindig kis film jeleneteket játszok a fejemben. Ha valami tetszik, akkor újra és újra játszom, míg nem teremtek belőle jó dialógusokat vagy használható karaktereket. Ha már magamat sikerült meggyőznöm, akkor pedig leülök és leírom.
Te hányszor álmodtál arról, hogy Oscar díjat nyersz? Hát én nem egyszer... főleg, amikor ennyit foglalkozok forgatással és írással. És miközben hallgatom a köszönőbeszédeket ráébredek, hogy az összes díjnyertes film valami olyat fog meg, ami mindennap megtörténik, csak végre valaki felvette egy kamerával. A többségük, amúgy, ha megfigyelitek egy 30 és 40 év közötti ember életének a döntéseiről szól. Na jó, ezek lehet, hogy a külön álló indi filmek, nem is annyira az Oscar díjasok, de mindannyian mondtunk már köszönő beszédet, nem?
Na most, én sokkal érdekesebbnek találom az egyetemi éveket. Miért? Lehet, hogy azért mert pont ebben élek, de szerintem mélyebb oka van. Többek között az, hogy az ember ilyenkor ismeri meg magát, ilyenkor lesz igazán felnőtt. És az összes indi film pedig azt a rossz döntést dolgozza fel, amit ezekben az években hozhat az ember. Rossz karrier választás, rossz pár választás, vagy pont a tanulás elhalasztása. Pont ezért meg akartam fogni minden rossz döntés eredetét. És nem, nem fogok húszon-négy évesen Oscar díjat kapni, de rájöttem, hogy nem is 30 éves koromban kéne írnom arról, hogy milyen volt 23-nak lenni, hanem most. Így született a film ötlete. Leültem megírtam és nagyon féltem, hogy milyen lesz a színészek szájából hallani, de mindenesetre az én fejemben jól hangzott!

"Hat egyetemi legjobb barát, és egy kívülálló, egy négy napos Balatoni nyaralás alatt rákényszerítik egymást arra, hogy szembenézzenek azzal, hogy az életben hozott döntéseikért felelősséget kell vállalniuk." - A film sosem fog elkészülni, mert nincsen meg az anyagi hátterünk hozzá, se az idő. Ezért is lett a reklám hat perces a szokásos kettő helyett. De reméljük ez is elég, hogy elnyerjük a nézők tetszését!
A 23 pedig, a főszereplő írásain kívül a társaság átlag korára akar utalni!


Ezt követte a stáb. Most már hetedik éve, hogy együtt dolgozunk a Zsomborral és nem is kezdenék munkába nélküle. Ennek több oka is van. Van egy meglátása, egy fajta érzéke, ami teljesen megegyezik az enyémmel. Mondok valamit, leírom, megfestem a saját fejemben és 99%-ban ugyanazt látja. Néha jobbat is és ezért szeretek vele dolgozni. A földön jár, én pedig az írásomban és segít azt megvalósítani vagy rávilágítani ha már túl lőttem a célon. Ez egy művésznél - és most kivételesen annak titulálom magam - rendkívül fontos. El fog jönni az a nap, amikor valami nagyon művészit akarok majd a vásznon látni, és az csak az én szüleményem lesz, de egyelőre segít és boldoggá tesz a kritika, mert minden mértékben építő kritika!
A technikai háttérről még tanulnom kell, ezért is hagyatkozom rá, de, amikor tudok akkor oda figyelek és megpróbálok ügyesebb lenni. Imádok minden közös munkát, de szegényt olykor úgy érzem, hogy kihasználom... (De ezt ne mondjátok el neki!) Ez a projekt sosem jöhetett volna létre ő, a legjobb barátunk Zoli és az én drága asszisztensem, a Boró nélkül!
Zsombor videóit megtekintheted ezen a linken: 
You can see Zsombor's videos here:

Ezek után jött a szereposztás. Lehet megfogtok lepődni, de azonnal tudtam kiket akarok minden szerepre. Egy kivételével: a női főszereplő (karakter név: Eszter). Nem is csoda, őt volt a legnehezebb megírni. Minden karakternek volt egy háttérsztorija a fejemben, de ő... az én fejemben sem állt össze. 
Valahogy hallottam, hogy mit mond, hogy mi a konfliktus oka de nem tudtam mi hajtja. Míg egy éjszaka, mint az összes többi jelenet, megláttam ki ő, mi miatt hoz meg bizonyos döntéseket, és miért vannak ilyen jó barátai. Talán ő a legfélénkebb a társaságból, de az egyik leghangosabb is, és ezért jól titkolja még maga előtt is, hogy valami nem stimmel. És pont erről szól ez a nyár: az, ami nem stimmel. Zsombor itt is kisegített és egy olyan embernek adhattam a szerepet, aki tökéletes volt.
Persze, casting szempontból, ez a forgatás sem volt hibátlan. Visszatekintve még nem volt forgatásom, ahol ne kellett volna a színészek között lecserélni valakit. Sajnos ez része annak, ha az ember amatőr filmeket csinál - mármint olyan emberekkel, akiknek nem ez a fő munkájuk - mint, ahogy nekem sem. Mázlim van mert nagyon jó barátaim vannak, akik tényleg profik. Pedig sokan közülük ezt még mindig nem hiszik el nekem!
A probléma az, hogy nem elég, hogy tudtam, hogy kit akarok castingolni, de volt olyan szerep, amit konkrétan írtam valakinek. És, amikor kiesett az egyik színészem kicsit bepánikoltam. Maga a forgatás még nem is lett volna probléma, de ha teljesen őszinte vagyok nagyon féltem, hogy milyen lesz majd a vágás. Mi lesz akkor, ha nem azt látom, amit elképzeltem? Többnyire ez az oka annak, hogy nem tudok rajzolni, ugyanis a kezem sosem adja vissza azt, amit elképzelek. Féltem, hogy ugyanez fog történni. De talán én vagyok legszerencsésebb ember a világon, mert olyan színész barátaim vannak, akik úgy keltették életre ezeket a karaktereket, hogy minden snitt, minden másodperc megfelelt az elképelésemnek. És meg sem érződik a csere a szereposztásban, ezért nem is mondom el senkinek mi volt az eredeti felállás :P


These are the bloopers (no subtitles available, sorry).

De nehogy azt hidd, hogy nem voltak hibák, sőt! Van róla egy egész külön videó :D (itt fent!), de minden forgatásnak ez része: az időjárást nem befolyásoljuk (megégtünk és erős szél is volt); a 7 tagos cast miatt többször kellett újra írni a beosztást, hogy mindenki ott tudjon lenni a jeleneténél; a szomszéd kutyája vagy egy autó a kereszteződésnél; a kamera néha úgy döntött, hogy nem fókuszál és persze elhagytam a krétákat a csapóhoz. Tudom, tehetséges vagyok! 
Ennek ellenére mindent megoldottunk, vagy ott helyben vagy a vágószobában, és mondhatom, hogy az, amit előállítottunk annak büszkén vállalom minden másodpercét, és úgy érzem, hogy ezt az érzést megoszthatom minden színészemmel és segédemmel. És csak egy hete van fent de már több, mint 100-an látták! Tudom, ez nem olyan sok, amikor egy videó egy óra alatt meglépi az ezret, de én nem is azért forgatok. Egy magyar kisfilm eleve kisebb közönségnek felel csak meg, viszont tudni, hogy a barátaimon kívül más is belenézett nagy örömmel tölt el. Továbbá készült hozzá olasz és angol felirat is, és még más nyelveket is szeretnék, csak találnom kell fordítókat!

Szerencsém van mert nagyon sok pozitív kritikákat szoktam kapni, de mindig van egy valaki, aki megkérdezi, hogy miért nem ilyesmivel foglalkozom ahelyett, hogy tanárnak készülök. És talán ez az egy oka annak, hogy nem szeretek forgatni, ilyenkor én is megkérdőjelezem a döntéseimet az életben. De, pont erről szól a film is :) szóval lehet ez így van rendben.
A videót megtekintheted a poszt végén!
You can watch the video at the end of the entry!

The idea came to me one evening before going to bed. I replayed and replayed it in my head until I had dialogues that work and characters that are real. "Six best friends from university, and an outsider, spend a long weekend together at Lake Balaton, where they force each other to face the consequences of their own actions." - The movie, unfortunately, will never be made as we don't have the money and the resources, that's why this trailer is six minutes long rather than two. But we hope that people will enjoy it just as much as we did making it!
As for the title, the 23 references the average age of the characters as well as the main character's writing.
I think we all have already written our acceptance speeches for when we win an Academy Award, despite the profession we have. It is the same for me, and when I look at all these independent American movies, they all really discuss one bad choice made between the ages of thirty and forty. Well, I wanted to dig deeper, Or, in other words, go back to the source of the problem. In our college years we get to know ourselves, and it is then that we really grow up. And all those movies deal with the very mistake those characters made in their college years: wrong partner, wrong career choice or perhaps deciding to stop studying. I am now 24 and I decided that I don't want to write about what it was like to be this age when I'm 30.
Of course, the shooting did have a couple of hitches, but what shooting doesn't? Casting, weather, technical and so on. But I am 100% proud of the short we made with my friend Zsombor and I am glad I worked with him again after the seventh anniversary of our first project together. I would say that this very short would have never come to life without him, my assistant Boró and our best friend Zoli. 
The only reason I'm sad we made this are the comments "Why don't you do this full time instead of teaching?". They ask me this with the purest of intentions and I'm glad they do, but I then have to wonder about my own choices in life. But maybe that's OK, as that is exactly what this short is all about :)

_ _ _ _ _ _ _

Szereplők/Cast:
Zsolti- Lőrincz Lénárd
Lili - Tóth Kata
Eszter - Jákfalvy Kata
Rita - Petrák Fanni
Dávid - Gács Bence
Kriszta - Novacsek Zsófia
Máté - Mórász Balázs

Stáb/Crew:
Váczi Zsombor
Őszi Borbála
Végh Zoltán

Köszönet/Thanks to:
Vörös Eszter

Zamárdi, Hungary, 2015. Csorba Maci & Váczi Zsombor co-production. 

Saturday, July 18, 2015

My 5 Favorite Cooking Shows

I love food. I adore cooking and I love to learn about food. Thus I watch a lot of food network shows, at least the ones I can get my hands on here in Europe. And I always watch them with my sister. We have gone through Jamie Oliver's Food Revolution, his Family Christmas, and Kitchen; while also catching up on the seasons of Next Great Baker, Cupcake Wars, along with Masterchef (US), and other smaller things like Unique Sweets and a couple of episodes from Unique Eats and DC Cupcakes (that show is crazy stupid, but very adorable!).
And we watched most of these - together with the ones listed below - in about eight months time. Yes. Television was that bad that year. And although some were horrible (Ace of Cakes was the most terrible piece of garbage I had to watch in my entire life! I turned it off after 10 minutes, the guy in it is such a huge a**hole!), others were fun to watch once (Fabolous Cakesfor example, is great if you want to be inspired!), but there a couple of favorites that I could rewatch over and over again and still hope for more seasons!
These are those five favorites:

5) Halloween Wars

Well, this is not entirely food, I know... and because of that it is only at the bottom of the list, but it is probably my favorite! In it there are groups of three and each team's got a cake artist, a sugar artist and a pumpkin carver and they have to use all three elements to create 3D sculptures. These have to be Halloween themed and the theme is set by the judges (creepy clowns, zombies, goblins and so on). I adore Halloween and these people are crazy talented and - although the drama is very fake and they build it up too much - the way they can sculpt food is simply mesmerising. Make sure you check it out, it is great fun to watch it while decorating the house or getting ready for a party!

4) Chopped

I got to watch this series because my sister listens to Marc Maron's podcast and in it he mentioned that this is one of his favorite shows, so we started checking out a couple of them and they are very enjoyable. In it there are 4 contestants that need to incorporate into their dish four obligatory ingredients and they have to rethink them into a restaurant quality dish. Here is why the show is fun: creativity is very entertaining, especially when it comes to food. And second: the judges. They are the most fair people I have ever seen in my life. Have you seen that in these competition shows (like Masterchef) they focus on shaming the contestants for their errors and I hate that. Here they give constructive criticism and you can tell that they feel genuinely sorry for having to eliminate the contestants. And I love that! (DO not watch the Canadian version. I only saw one half of one episode and they were total a**holes).

3) The F Word

I wrote about Gordon Ramsay in a separate entry a couple of weeks ago (read it here!), but in a nutshell I just described that I like his teaching method a lot (not the yelling kind represented in his American shows, but the one in his British shows). The difference is that he recognizes perfectly when he should give someone a pat on the shoulder instead of yelling with them. But, his presence helps those people to wish to be better. In the show he teaches his own kids about where food comes from, he teaches amateurs to be competent in a restaurant kitchen and he looks for the best ethnic restaurants in England, as well as have his own competition with British celebrities. It is a fun show with a lot of learning involed and great food! What more do you need?

2) The Great British Bake Off

The sweetest cooking competition on the planet: hosted by Sue Perkins and Mel Giedroyc and judged by Mary Berry and Paul Hollywood, this competition focuses purely on baking - let that be sweet or salty. There are three rounds in each episode and about ten-eleven contestants at the start of each season. The judges are very critical, but very fair. There are also special episodes where the judges show us how to bake those cakes they asked from the contestants during the season. Each episode gives a bit of a historical background to what the contestants are making and they all resemble one big family and I just love to be on this journey with them!

1) Cake Boss

Why do I love this show? Because I have fallen in love with this family. I actually feel like I'm a part of them :D I watched the Next Great Baker first and that's where I got to know Buddy and his family, and I then checked out the show it originated from. I lived in Italy, and needless to say, those cookies and cakes have never looked as good in real life as they do in Carlo's Bakery! I love big italian families and although "Hoboken Baby" can get tiring soon, you just gotta love this guy (despite that one scandal). My favorite episode so far was the Christmas special, in which Buddy opened up the store and beforehand he handed out free hot chocolate to the costumers waiting outside in the snow, and they took the remaining cookies and pastries to a homeless shelter. And, the reason I adore this show is that you can see that they are not just doing it for the cameras, and that makes the baking and the cooking much sweeter!

These are my favorites, but I'm always looking for new stuff, so if you can recommend me anything, please do! Until the next item on my list!

Thursday, July 9, 2015

Homework: La Leggenda Dei Monti Naviganti di Paolo Rumiz

A második szakom az olasz, és sajnos nagyon kevés anyag van az interneten, ami segítheti a munkám, már csak ha forrásokról beszélünk. Ezért is gondoltam, hogy megosztom a javított esszéimet, hátha tudok másnak segíteni velük!
My second major is Italian and, unfortunately, there is very little material available on the internet that can help my work, and I am mainly talking about secondary sources. That's why I thought that I would share my corrected essays, maybe I can help others who share my topics!
Studio anche italiano, inoltre all'inglese, e purtroppo, non vi è molto materiale disponibile su internet che può aiutare il mio lavoro, e mi riferisco soprattutto a fonti secondarie. Ecco perché ho pensato che avrei condiviso le mie recensioni e composizioni corretti, forse posso aiutare altre persone che cercano di scrivere o fare presentazioni su i miei stessi argomenti.
_ _ _ _ _

“La Leggenda Dei Monti Naviganti” di Paolo Rumiz
           
Scrittore e giornalista Paolo Rumiz parte per un’avventura, un viaggio di circa 8.000 chilometri che inizia a Trieste, dove le Dolomiti si specchiano nel mare e arriva fino ai monti calabri degli Appennini, lungo tutte le Alpi che s'incrociano coi monti sopra Cuneo, e poi, in Liguria, con le valli dell'Oltrepò. Il libro e diviso in due parti, e ciascuna di esse in otto capitoli.
            Rumiz parte dalla Croazia, nei pressi di Fiume, dove va a cercare l’inizio delle Alpi e si capisce subito che i croati non sapevano proprio di essere una nazione alpina. Comincia l’escursione con la visita dei luoghi della Prima Guerra Mondiale, tra cui Isonzo, e ascolta testimonianze dei sopravvisuti alla guerra. Poi sente storie di orsi – un animale che ritorna sempre nei suoi racconti – numerosi in Slovenia, che non solo vengono importati, ma spesso vanno fino in’Italia per soddisfare la loro curiositá. Il viaggio prosegue con una camminata in montagna in Carinzia con Jörg Haider (politico austriaco, leader del partito conservatore: FPÖ - Partito della Libertà austriaca).
            Arriva poi nella valle del Vajont. Accompagnato dall’alpinista Mauro Corona, camminano verso la frana che causó la tragedia del Vajont. Nel 1963 una frana partita dal sovrastante Monte Toc devastó la struttura della diga, appena terminata tutta l’acqua racchiusa la scavalcó poi – come un diluvio di proporzioni bibliche – scese a valle e trascinando via i paesi lungo il suo percorso. Oggi, dappertutto, si vedono orme di cervi che camminano su una terra che per molti é un cimitero. Corona viveva in uno di quei paesi e perse la propria famiglia. “Prima del lago, qui c'era una forra e in fondo vi confluivano tre torrenti. Intorno c'era un inverso. A destra i mulini, a sinistra le segherie. «Lì era la casa di mio nonno, là quella di Cate, lì c'erano gli Scarpa.» Mauro disegna a memoria la geografia delle cose perdute. «Lì i Ninin, là Dina, i Pietrin. E poi i Menolin, le Spesse. E la casa dei Paul, omoni dalla forza leggendaria. Uno di loro lottò con un orso, a una fiera in Carinzia. E vinse»” (p. 50). Tanti anni dopo il disastro, la diga é in perfette condizioni perché l’Enel spende soldi a mantenerla, nonostante a causa di frane l’area intorno sia pericolosa e, piú importante ancora l’acqua non abbia mai raggiunto lo stesso livello. L’autore si arrabbia sopratutto per il fatto che quell’incidente pare essere stato dimenticato, benché abbia portato con sé una devastazione di livello immenso.
            Rumiz continua il suo viaggio e si trova nel traffico bloccato della pianura veneta. La pianura é vuota e le acque dalle montagne scendono piú in fretta, in meno di sei ore, gli fu detto. Conosce Giovanni Parolin, che gli racconta di come fu cacciato insieme alle sue pecore da politici che non ne sapevano niente della vera geografia dell’area. Questa risultó nella desertificazione del Piave. L'estinzione dell'agricoltura e della cultura del mondo contadino. Segue l’arrampicata insieme a Mario Rigoni Stern, scrittore e veterano della Seconda Guerra Mondiale, per poi perdersi alberi del legno adatto a costruire violini. Nel bosco ascoltano insieme attentamente, perché anche gli alberi suonano!
            Ed ecco come ombre nella notte che mettono paura persino a un rottweiler, gli orsi del Trentino si fanno vivi. Rumiz ascolta un dibattito tra quelli che sono capaci di convivere con gli orsi, e quelli che sono contrari alla coabitazione. Mi é piaciuto molto questo capitolo perché descrive come, anche gli orsi, si spaventino quando vedono l’uomo, benché non abbiano problemi ad avvicinarsi e a rubare loro il mangiare. É proprio questo il problema dei contadini, quando pecore e polli spariscono. Ma é, comunque, divertente immaginare un orso urlare dalla paura come una persona quando incontra un essere umano vicino a un pozzo.
            Rumiz fa poi conoscenza con Ryszard Kapuściński a Bolzano. Cominciano a parlare, e il giornalista scrittore polacco gli racconta del dolore che prova, quando la gente gli dice “raccontaci qualcosa”. Ha avuto tante avventure ma in quei casi si sentì come un pagliaccio creato con l’intento di divertire la gente e, in un certo senso, l’importanza del suo lavoro in quei momenti perdeva rispetto. Segue il viaggio in treno da Verona verso Monaco di Baviera, un viaggio che sembra un’eternitá su un treno praticamente deserto per il quale quasi non riuscí a comprare il biglietto. Il vagone su cui era salito aveva le porte automatiche e una era rotta. Faceva uno strano rumore di fischio ogni volta che si chiudeva, ma il problema era solo che non si chiudeva bene.
            Il viaggio si sposta nella valle di Ötz, dove scomparve Herr Helmut Simon, scopritore di Ötzi e là ascolta due versioni della stessa storia, cioé di come la provincia di Bolzano riuscì a sottrarlo all'Austria. Ötzi é una mummia che si era preservata per millenni nel ghiaccio della valle di Ötz. Ci furono molte discussioni su chi lo avesse scoperto e a chi appartenesse veramente: il paese in cui si trova la valle, oppure la nazione dello scopritore? Si puó decidere da soli, ma rimane il mistero di dove sia finito Herr Helmut, e se, ossessionato dalla sua mummia abbia cercato la stessa fine.
Segue la salita in bici verso il passo dello Stelvio, il più alto valico lastricato delle Alpi Orientali e il secondo più alto delle Alpi, a soli 13 m al di sotto del francese Col de l'Iseran. Il viaggio continua in treno in Svizzera attraverso il cantone dei Grigioni: “Il trenino svizzero lo riconosci prima dall’odore. Non emana quell’amalgama stagionato di piscio, diserbante e sudore che regna nelle nostra stazioni” (p. 108). Incontro con Fausto De Stefani, alpinista conquistatore e poi incontro con Walter Bonatti, uno dei più grandi alpinisti del mondo.
            Nella valle Bavona, invece, vede una cosa strana, sì, un’altra frana, peró le persone ci vivono dentro. Non si sono mai lasciati sconfiggere dalla loro posizione geografica. Lo scrittore passa la notte a scrivere, “e a Bavona quando piove, piove sul serio” (p. 133-4), e racconta di ció che ha sentito la sera prima. In un bar comincia a parlare con un avventore che gli racconta di quando le compagnie dell’elettricitá erano arrivate nella valle e offrivano lavoro ai contadini: lavorare sulle dighe pagava molto meglio, ovviamente, e risultó che la gente cambió mestiere. E, infatti, quando le dighe divennero autonome, le persone rimasero senza lavoro e senza conoscenza del loro vecchio mestiere. Eccezione la Valle di Bavona, che rifiutó l’elettricitá anche quando la diga gli fu regalata gratis. L’autore dice, che se si vuole stare al buio, é qui che si deve venire. La Valle Bavona si sostiene con la propria agricoltura e i contadini vivono insieme ai loro animali, ma non tutte le valli delle vicinanze furono cosí fortunate.
            Se qualcosa si distacca dal monte, non lo si puó mai piú riattacare. L’autore si trova sul ghiacciaio del Belvedere che si muove ad una velocità di trecento metri all'anno a causa del cambiamento del clima. Segue l’incontro con Genulin, “vai dal Genulin!” (p.141), patriarca e memoria storica del paese di Curino in provincia di Biella. Genulin, piú che un uomo é una biblioteca e racconta la propria storia come se fosse successa il giorno prima. Su uno dei sui tragitti ebbe la fortuna di conoscere la storia di Francesco Bider, “una volta che il male lo riconosci, devi affrontarlo” (p. 146), operaio del biellese, che si arruolò volontariamente nel Esercito di Liberazione del Kosovo e morì in guerra. Pernotta poi all'Ospizio presso il passo del Gran San Bernardo, che é sempre aperto per soldati, alpinisti, e ogni singola persona che cerca un tetto sopra la testa per la notte.
Segue un’altra tragedia, quella ai piedi del Monte Bianco: la catastrofe del 1999, quando un camion prese fuoco nel tunnel della montagna. Il tunnel é lungo oltre 200 km e, all’inizio fu costruito su richiesta della gente. Dopo l’incidente peró, fu presa la decisione di deviare il traffico pesante. Ne seguí, che si ricominciò a sentire il suono di ruscelli e a vedere fiori che non erano coperti di carbone. Nonostante l’intento iniziale fosse quello di collegare le due parti del Monte Bianco, non ne era valsa la pena per tutta la distruzione che il tunnel ha causato. Gli italiani erano pieni di speranza, perché dopo l’incidente il problema divenne nota a livello europeo e le compagnie francesi che costruivano quei tunnel avevano le mani legate. Gli italiani cercavano di sottolineare che il tunnel non era sicuro nemmeno prima di essere aperto alle macchine: troppo lungo, basso e la ventilazione non funzionava bene. Si aggiunge pure il fatto che prima del tunnel c’é una salita, e le macchine arrivano con i motori surriscaldati. Insomma, la catastrofe é destinata a ripetersi.
            L’autore si sposta quindi nei pressi del Gran Paradiso e per strada discute con un locale sul declino della vita montana dovuta all'industrializzazione; quest’ultimo gli dice che i montanari non erano fatti per lavorare in industrie: sono anche loro selvaggi. E quando la gente ha cominciato a spostarsi in pianura, le donne li hanno seguiti. Infatti, racconta che ha 65 anni é non si é mai sposato, perché anche se le donne hanno cominciato a ritornare, sono diverse e la vita in cittá le ha cambiate. Poi, fa l’esempio dell’Olivetti più rispettosa della Fiat della cultura montanara, perché non voleva che i suoi operai dovessero muoversi. Mandavano ogni mattina un autobus a prendere gli operai e li portavano anche a casa. Ma la vita cambió e con essa anche la faccia dell’industria.
La fine del capitolo narra l’incontro con Diego De Castro, testimone dell'inizio della Grande Guerra; Rumiz lo conosceva bene e tornava da lui ogni volta che aveva bisogno di informazioni. L’uomo aveva una memoria di ferro, e raccontava della propria infanzia, come fosse successa il mese prima. Prima della sua morte, fece scrivere a Rumiz quattro volte il proprio necrologio.
Poi Rumiz si mette in sella, e va in bici sul Colle dell'Agnello alla vigilia del Giro d'Italia del 2001, e, quindi Infine, viaggia in bici fino a Nizza e poi l’autore decide di tornare in Italia, sentendo che gli Appennini lo aspettano.
Nella seconda parte del libro racconta come gli era venuto in mente l’idea del viaggio quando mentre visitava il nuovo traforo per l’alta velocitá tra Firenze e Bologna per un servizio giornalistico. Partì quindi per esplorare gli Appennini su una Topolino, una piccola macchina, abbastanza lenta da permettergli di apprezzare il paesaggio.
Il viaggio comincia in Liguria, ai passi di Faiallo e del Turchino, insieme all’amico Albano Marcarini. Prosegue verso il Piemonte nel Dova Superiore, dove i due incontrano il parroco don Luciano, che racconta loro che in quei piccoli paesi italiani il parrocco é piú importante del sindaco! Ma, purtroppo, molti di quei posti furono abbandonati e la cultura locale si sviluppò, e in un certo senso si é persa.
Purtroppo la macchina ha qualche problema, e bisogna far arrivare una dinamo di ricambio da Bologna. Dopo averla ricevuta, Rumiz stenta a credere che arriverá fino in Calabria. La sua tappa successiva lo porta nella provincia parmense, a Noveglia, chiamata dai suoi residenti il posto“dove il mondo finisce”. Rumiz non ci crede molto, ma vede poca gente e una signora gli spiega che dipende da degli animali: per ripopolare l’area sono stati portati serpenti, vipere e poiane e non é piú possibile lasciare libere neanche le galline. Lui reagisce dicendo: “Di nuovo animali! Mi sento un monaco amanuense che sfoglia un bestiario mediovale” (p. 214). Il viaggio continua attraverso le Alpi Apaune, dove racconta di una lotta partigiana, in cui nel 1945 le donne attirarono le truppe tedesche in una trappola e poterono disarmarli completamente.
Dopo essere passato dalla Toscana in Emilia per l’Abetone, Rumiz racconta di italiani emigrati, a cui seguirono da ricordi della Seconda Guerra Mondiale. Prima visita il cimitero tedesco sul passo della Futa, poi, a Predappio, la cappella di Mussolini e a Meldola si ferma per la commemorazione di Antonio Carini, conosciuto come Orso, un eroe partigiano membro del Comando Generale delle Brigate Garibaldi, massacrato dai fascisti.
Entrati nelle Marche arriva un temporale e Rumiz con il compagno Franco Poselli sono costretti a fermarsi a causa dell’acqua del temporale che era entrato in certe fessure dell’auto. Siccome il tempo non migliora, non vuole ripartire accompagnato con la macchina, parte in un’Ape a tre rotelle, che portò Rumiz a visitare una cappella costruita dalle stesse mani dell’autista. Ginetto é stato internato in Germania durante la guerra, e soppravvissuto, costruì la cappella con le pietre di una vecchia chiesa e la dedicó ad un santo – sicuramente lo stesso che gli aveva salvato la vita, dice l’autore – per potersi poi sposarci. Sicuramente aggiunge Rumiz finché ci sará Ginetto, a San Severo i santi ci saranno sempre.
“Ma in questo angolo del Lazio, attorno al Terminillo e ai Monti Reatini, non trovo nemmeno la consolazione di uno straniero; il vuoto umano é totale” (p.264), dice mentre passa tra i monti Sibillini e i Reatini, dove c’erano voci di negromanzia e di etruschi. Villa Pulcini sembra deserta, ma solo perché la gente era in chiesa e dopo la messa Gina, la proprietaria della locanda si diverte a raccontargli la storia del paese, essendo il suo unico cliente. Ci vivono gli ultimi praticanti della tradizione orale della sfida poetica all’ottava rima. Anche lei é figlia di di un poeta, e gli comincia a fare rime, una dopo l’altra. Il viaggio prosegue, ora insieme al figlio Andrea, con cui arriva in Molise, descritto come un paesaggio svizzero ai piedi delle Alpi. Una regione assai unica, che dovrebbe appartenere all’Italia del Nord, invece é persa nel Sud-Est della penisola.
Sulla statale 17 deve attraversare la prima parte del viaggio su un tratto rettilineo. Si era promesso solo colline e montagne, niente pianure, eppure deve sorpassare quel tratto. Si sente stanco, e guardandosi nello specchio “mi scopro identico a mio padre” (p. 292). Racconta che pure la macchina é identica alla sua e ricorda che gli faceva il letto sul sedile posteriore prima di partire, dove lui dormiva a cuccia.
Vuole fermarsi a riposare, ed ecco che ritornano le colline e arriva ad Aquilonia in Campania. Quel paese era chiamato Carbonara, ma fu rinominato per punizione da Vittorio Emanuele II per la sua opposizione all’Unitá d’Italia. Non solo fu l’unico nella storia a ricevere un trattamento cosí, ma poi venne anche distrutto da un terremoto nel 1930, come se la sfortuna fosse proprio nata e rimasta in quel posto. Segue la Basilicata, e poi il rientro in Campania dove si ferma a Calitri, paese d’origine della sua famiglia. Alla fine del capitolo parla della Topolino, e racconta di come non sapeva se la sua macchina fosse un maschio o una femmina. Comunque una signora vera e propria! La gente a sud gli fischiava dietro, tutti la volevano guardare, da davanti, da dietro, e perfino i camion lo lasciavano passare. Il momento piú divertente fu peró quando anche i vigili lo fermano per poter ammirare la macchina, ormai ritenuta una classica.
L’ultimo capitolo comincia con una descrizione che, chiunque abbia giá viaggiato per le autostrade italiane ha conosciuto: gli automobilisti guidano al centro della strada. Arriva poi, allo stretto di Sant’Eufemia e Squillace, dove il vento di nord-ovest del Tirreno incontra lo Ionio, e “accelera come il Danubio sotto il Monte Gellért a Budapest” (p. 329). Infatti gli si dice che in questo posto sullo Ionio ci si muore e non ci dovrebbe andare. A Reggio Calabria, la paura che aveva al primo guasto dell’auto diviene realtá e la macchina si ferma di nuovo, ma fortunatamente incontra per caso un escursionista che la sa aggiustare. A questo punto del libro si sente che anche l’autore vuole arrivare a un lieto fine; e quando arriva al punto piú a sud della penisola, dopo aver attraversato la stessa strada che fece Garibaldi nel 1862, vede che attorno a lui – tenendo conto di tutto il viaggio e tutto quello che ha visto, tutto il movimento - l’immagine davanti agli occhi sembra una fotografia ferma.